Akik nemcsak szavakkal vallottak szerelmet az életnek 2.

Folytatjuk az írók, költők kedvenc ételeit taglaló összeállításunkat. Tegnap Jókai Mórékról esett szó, ma partiumiak, erdélyiek kerülnek terítékre. A kedves olvasó gondolta volna például, hogy Benedek Elek leginkább az egyszerű reszelt levest szerette?

Fordítsuk tekintetünket a partiumi, erdélyi részekre, ahol Apor Péter már 1736-ban axiómaként leszögezte: „tehén- vagy disznóhús kaszáslével, ennél s az káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartának az régi időben, nyúlhús fekete lével, csukát tormával vagy szürke lével etc.” A káposztát természetesen nem egymagában gondolta, hanem „tehénhússal, lúdhússal, szalonnával, vagy télben új disznóhússal…” A káposztát Bethlen Miklós is annyira szerette, hogy egyenesen gyógyszerként fogyasztotta. „A sós káposztás hús máig is minden csemege-specialénál kedvesebb étel előttem” – írta.

A galuskával tálalt csirkepaprikás és „a tejföllel nyakon öntött”, tepertővel dúsított túrós csusza Arany Jánosnak is kedvencei voltak, bár ő epebántalmai okán többnyire kerülte a nagy lakmározásokat, és inkább minden nap megevett egy tányér paradicsomlevest. Vinkó József derítette ki, hogy „reggelire szerette a bivalytejet, amibe kenyeret aprított, de legjobban a pirítóst kedvelte hozzá.” És Aranynak köszönhetjük a sokak által sütött Marcza-fánk receptjét is!

Gárdonyi Géza ugyan nem a Királyhágón innen született, de róla mindenki tudta, hogy nagyon szereti a korondi pisztrángot, amikor 1898-ban a Sóvidéken járt, akkor is azt evett. Másik kedvence a marhapofaragu volt sült cipóban. És hogy mit ivott melléje? Amikor „a felszolgáló hajdú poharába akarta csurrantani a negyven csepp kövérszöllő óbort, rátette kezét a pohárra. S… kijelentette, hogy ő is tud együtt inni, de tejjel. Vendég szájból parancs az ilyesmi, azonnal hozták hát a jégen őrzött bivalytejet – és Gárdonyi Géza az asztal ámulatára azzal koccintotta, iddogálta végig a nagyebédet” – idézte fel később Berde Mária a Pásztortűzben.

Móricz Zsigmond sem erdélyi író ugyan, de kedvencét, a túrós puliszkát öntött salátával mindig egy korondi szolgálólány, bizonyos Tófalvi Veronika készítette el az író számára. „Az író kedvéért édesapámék küldtek Korondról egy egész dézsa juhtúrót. Persze, az író utólag minden költséget kifizetett. Ígérte, készült is, hogy a szüleimet felkeresi, de nem jutott el soha Korondra” – mesélte jóval később.

Mit eszik az erdélyi író?

Az élvezetekben tobzódó Ady Endre odavolt a kolbásszal, oldalassal, esetleg pörköltszafttal gazdagított lencsefőzelékért, amit maga is előszeretettel készített, akárcsak palacsintát és puliszkát, a töltött káposztát pedig még Párizsba is maga után küldette az édesanyjával. Noha a magyar konyha hívének tartotta magát, nem vetette meg a francia csigalevest sem.

Benedek Elek kedvence az egyszerű reszelt leves volt, Kányádi Sándoré a töltött káposzta. Ezt Tamási Áronhoz is odasorolhatjuk – a tárkonyos berbécstokány (puliszkával), a lucskos káposzta, a bableves és a csigarétes mellé. „…barnapiros, és olyan egyforma mindegyik, mint a mesebeli éhes legény négy kereke” ‒ áll a diós desszertről a Szülőföldem-ben.

Nyirő József is a pisztrángtól tudott igazán „örvendeni és kacagni”. Wass Albert képzeletbeli asztalán a „vinettás kenyér, a tejszínes barackleves, a marhabélszín vadas mártással és kenyérgombóccal; a lecsó tarhonyával és a szilvás gombóc; a túrós puliszka zöldhagymával meg a rakott káposzta paprikás kolbásszal; nemkülönben: a szilvaízes derelye és a tárkonyos bárányleves. Meg a birsalmasajt (párja nincs), és az ordás palacsinta, kaporral (ennek sincs)” kapott helyet – legalábbis Kuszálik Péter interpretálásában.

Ez utóbbi a Látó folyóirat egyik, 1995-ös számában szépen össze is foglalta, mit eszik az erdélyi író: „gombolyag pityókát, túróval és vöröshagymával; vasárnap húslevest, bordán sirített csigával. Estére aludttejet mázas bögréből. Éretlen diót, a padtársa uzsonnáját. Murokfőzeléket bundás kenyérrel. Esetleg brióst kakaóval, zsömlét vajjal, prágai sonkát vékony szeletben, kövérje nélkül. A menzán fuszulykalevest fokhagymával, pirítóst zsírral, teát brómmal. Flekként, sört. A pindzsé tavában pacallevest ecetes, csípős paprikával. Kolbász, zsírját vagy zakuszkát borkánból mártogatva. A vonaton parizert, papírból, kiránduláson keménytojást, parázson sült keserűgombát, a depóban miccset mustárral. A katonaságnál rizset krumplit makarónit. Leánykérőben bécsi szeletet szalmakrumplival és sült paprikával; esküvőn ugyanazt vegyes savanyúsággal és diótortát. Keresztelőn csirkemájat, temetéskor töltött káposztát. Vendégségben sóbafőtt marhahúst almaszósszal. A szerkesztőségben perecet, az alkotóházban pisztrángot vajban, a magyar írószövetség fogadásán svédasztalt esztájgostul.”

Amire összefut a szájban a nyál

Fodor Sándor olyan zsiványpecsenyéről zengett ódát, amelyben „összefolyik a szalonna zsírja a pörkölődő hagyma aromás, valamint a jól fűszerezett hús ízes levével. A jó zsiványpecsenyét lassan, folyamatosan sütik — forgatják a parázs fölött –, zsírját csak a fösvény csöpögteti kenyérre, szakítja meg a sütés folyamatosságát.”

Egyed Péter közel harminc évvel ezelőtt „az erdélyi konyha két… jelességéről” áradozott a Látó már említett számában: „a lassú, meditatív, a lágy részeket alapvetően stimuláló komlólevesről, valamint a disznóölésben télen megfáradt csapat felüdítésére szánt tormás-agyas levesről, melybe a gondos háziasszony a szerencsés megtalálók számára lesüllyeszt néhány alakzatot a pecsenyehúsból.”

Tóth Mária főétele „a csontlével dúsított leves, különböző zöldségekből, babból, tökből, krumpliból (mikor miből) összeálló, sűrű leves, amit vékonyka rántás után kevés tejporral is behabarok”, no meg körömpörkölt és tüdős spagetti. És amit álmodott: „tejfölös ciberelevest, mindig töltött pontyot, halkocsonyában szépen elfektetve, szépen elrendezve és mandulás kiflit.”

„Gyermekkorom kedvenc étele a mákos laska volt” – írta Bölöni Domokos, aki fiatal korában hetven szilvásgombócot is képes volt megenni egy leültében, két kupa vörös bor mellett. Markó Béla is a szilvás gombócra, továbbá a töltött paprikára és a túrós puliszkára esküszik, Láng Zsolt a pastára meg a korondi borvízere.

Sántha Attila egy sajátos recepttel szolgált, amikor megkérdeztük, mi a kedvenc étele. „Mostanában a gyermekkori vasárnapi ebédjeink gondolatára fut össze a szájamban a nyál. Ennek elkészítése úgy kezdődik, hogy fogj meg egy lassan nevelt csürkekakast. Ez nem olyan egyszerű, mert a lassan nevelt csürke gyorsan fut. Azért kakast, mert a csürketyúknak majd tojnia kell. Ha megfogtad, vágd el a nyakát, majd forrázd le, foszd le a tulut, a bőrit tokozd ki. Szedd ki a belsőségeket, majd tedd a húst bő vízben lassú tűzre. Rakj belé murkot, petrezselymet, karalábét, hagymát. Sárgarépát ne, mert az az ízét elrontja. Fűszerezd meg. Amikor szép sárga, a levit szűrd le, tedd a tángyérba, s tegyél belé egy csipet csípősparikát (vagy kettőt). A hús a másodikhoz lesz: mivel főtt, és nem sült, kapormártásos pityókapire jár hezza. Nem ajánlom, hogy krumplival helyettesítsd a pityókát, mert savanyó lesz tőle az étel. A piré helyett se csinálj pürét, mert kitörik a nyelved, és akkor meg hogy eszel? A kapormártáshoz a kaprot ne az üzletből vedd (oldd meg valahogy, ha másképp nem, kérj a szomszédtól). Étel előtt illik egy pohár pálinkát es elfogyasztani (na jó, kettőt, ahogy György Attila komám mondaná), hadd nézze a kölyök.”

Nos, ehhez Lázáry René Sándor 1905 augusztusában, Montsoreau-ból Saumur felé menet írt ötsorosát érezzük a legtalálóbbnak, amivel egyben zárjuk is a teljesség igénye nélkül készült összeállításunkat:

Örök recept, nem marhaság!
Belé: paszuly, reteksaláta,
Káposzta, gomba, kelpalánta,
Borsó! S ha pukkad majd a zsák –
Végy egy költőt, tömd meg hasát!