Akinek pártján a rím és ritmus – interjú Sikó-Barabási Eszter meseíróval –

Sikó-Barabási Eszter meséit olvasva mi is részesei leszünk annak a ,,teremtésnek’’, amely a gyermeki fantáziához hasonlóan működik. A sepsiszentgyörgyi meseíró ezt egyszerű, hétköznapi tárgyak szerepeltetésével valósítja meg. És úgy véli, aki úgy gondolja, kinőtt már a mesékből, annak van leginkább szüksége azokra.

– Ha megengedi, a meseírói pályafutása előtti időkről faggatnám. Melyek voltak azok az események, amelyek megalapozták írói kiteljesedését?

– Lehet, alkati adottság a meseírás, mesemondás. Emlékszem, egyszer, amikor a padtársamnak súgtam felmérő írása közben, kétségbeesetten megszólalt: hagyd abba, mindjárt elalszom, olyan megnyugtatóan mondod, mint egy esti mesét! Az sem egy elhanyagolandó részlet, hogy fizika dolgozat volt… A másik felhajtó erőt meg az jelentette, hogy gyerekek között éltem, dolgoztam már a saját gyerekeim születése előtt is. Aztán négy éve, az első kötet kolozsvári bemutatóján elém lépett egy magas, karcsú, sugárzó, meghatározhatatlan korú hölgy, mint egy jó tündér, és azt mondta, azért jött, hogy engem kihalásszon a Napsugár számára. Ő volt Zsigmond Emese, aki azóta is folyamatosan közli meséimet a Napsugárban, a Szivárványban.

– Családjában mennyire tartották fontosnak a mesemondást, mesehallgatást? Gyerekkorában milyen mesékkel találkozott?

– Mindkét nagyanyám óvónő volt, ezért pontosan ismerték a mesék erejét, és ki is aknázták azt. Olyan csodavilágot teremtettek ezzel körénk, anyámmal együtt, ami sokáig érintetlen maradt. Népmesékkel, műmesékkel, csodálatos verses mesékkel bélelték ki a gyerekkorunkat. Egy-egy szöveg sokadára újrahallva mantrává is válhatott, féleleműzővé, és sok év múlva átadhatóvá saját gyerekeim számára.

– Nem a ,,felnőttirodalomból’’ érkezett, hanem egyenest a gyerekekhez szólt. Miért épp a mesét választotta? Mikor és miért kezdett el foglalkozni meseírással?

– Lehet, hogy sarkításnak tűnik, de nem én választottam, hanem inkább a mese engem… Az első mesémet egy pályázatra írtam. Végül nem küldtem el, de írtam még hozzá tizenkettőt. Ebből lett az első meséskönyv. Amikor megláttam a pályázati felhívást, olyan érzés moccant meg bennem, mint amikor valamiről előre tudjuk, hogy azt próba nélkül is, tanulás nélkül is képesek vagyunk egyből megtenni, legyen ez egy akadály átugrása, a lótuszülés vagy a meseírás. Ez a nagy, fényes bizonyosság töltött el, hogy tudok jó mesét írni.

– Legelső kötetében, a Kabátvigasz, gombszomor-ban sok-sok, a felnőtteknek közönségesnek számító tárgy elevenedik meg és ragadja a hallgatót a racionális és irracionális világba. Úgy vélem, egy gyerek belső világképében is hasonló folyamatok játszódhatnak le: valós keveredik a kitalálttal, az elgondolttal. Hogyan fogadták ezt a gyerekek, az olvasók?

– A gyerek a maga teljességében látja a világot, csak később válunk rövidlátóvá. A világ tele van csodával, kapcsolódásokkal, muzsikával, tárgyak, személyek folyamatos táncával. Bevallom, nem nagyon gondolkodom azon, hogy kinek tetsszen, kinek ne, az első kritikusom mindig a férjem, ha az ő rostáján átmegy, akkor kiengedem a markomból a mesét. Általában szeretik, mert szerintem a mesélésben egyetlen megbocsáthatatlan bűn van, az pedig az untatás, ezért a történeteimet tudatosan izgalmasra szövöm.

– A lírai nyelvhasználat kellemes meglepetés volt. A mai kor gyermekének mennyire van szüksége az ilyen élményekre? Mennyire tudatos ennek a technikának a használata?

– Úgy is mondhatnám, hogy a ritmus és a rím az én pártomon állnak, szinte adják magukat írás közben. Tényleg nem kell megkínlódnom egy-egy összecsengő szópárért. Minden időben szükség van választékosan megírt szövegekre. A gyereket csak becsapjuk azzal, ha azt mondván, hogy az ő szintjén próbálunk mesélni, valójában lecsupaszítjuk a mondatokat. Nem rettennek vissza a körmondatoktól, meg attól sem, ha esetleg nem értenek minden szót, a szövegkörnyezetből úgyis kiderül az értelme, és ezzel a szókincsét is gyarapította. Kellenek a kreatív szókapcsolatok, mert őket is kreativitásra serkentjük ezzel. Volt már olyan kis olvasóm, aki átnevezte a szereplőimet.

– A gyermeki képzelettel teremtett világ ezekben a mesékben oly módon tud hatással lenni a gyerekekre, hogy a hétköznapok nehézsége, a félelem és szorongás leküzdhetővé válik előttük. Ha a Fenevad, a piros dudoros Veszekedés sikeres elhajtásáról olvasunk, elgondolkodtató a felnőtt számára is, hogy milyen belső vívódáson megy ilyenkor keresztül egy gyermeklélek. Kell-e óvjuk mindezektől a gyerekeinket, avagy a problémamegoldást szükséges ezekben az esetekben alternatívaként tálalni?

– Divat lett mostanában felcímkézni a meséket, mesék fiúknak, lányoknak, mesék, melyek az érzelmi intelligenciát fejlesztik, holott minden jó mese képes megragadni mind a fiúkat, mind a lányokat, esetleg még az anyukát is, és kötelező módon fejleszti az érzelmi intelligenciát. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a mese feladata az lenne, hogy kellemes bódultságban tartsa az olvasót, inkább, mint a szúnyog, bosszantson, serkentsen kimozdulásra, sugalljon ötleteket, gyógyítson, vagy akár tépje ki a betokosodott szálkát.

– Aki már próbálkozott fejből mesét mondani, tudhatja, milyen nehéz műfaj ez. Mennyire kell ismernie egy meseírónak a gyerekek életkori sajátosságait, lelkivilágukat?

– Nem biztos, hogy fontos ezt túlpszichologizálni. Saját gyerekeimnek minden este mondok mesét, szerre választanak, és általában sötétben mesélek. Vegyünk egy népmesét. A hét és féléves legnagyobbat a hős kalandozásai kötik le, hatéves nagylányomnak a királylány szépségét és tisztaságát kell hosszasan ecsetelni, a kisebbik lányunk négyéves, ő szereti a vicces epizódokat a mesében, a kisbabánk meg belealszik a hangom búgásába…

– A mese alapvetően felnőtt műfaj volt, nemrég szorult a gyerekszobák könyvespolcaira. Szüksége van-e a mai felnőtt társadalomnak mesékre?

– Elárulok egy titkot. Nem írok olyan mesét, aminek én, a felnőtt ne élvezném valamelyik rétegét. Mindig van egy kis cinkosság a meseolvasó anyával-apával is, hiszen ha ő unja a szövegemet, a gyerek is unni fogja. Néha meg sikerül olyan meséket lejegyeznem, amelyek a felnőtt számára teljesen másról szólnak, mint a gyerek számára. Mesére pedig mindenkinek szüksége van. Aki úgy gondolja, hogy kinőtt belőle, annak a leginkább!

– Milyen meséket ajánlana a mai gyermekeknek?

– Azt hiszem, a legnehezebb manapság éppen a válogatás. Rengeteg a meséskönyv, és ezek nagy része igazán jó. Minél többféle stílust megízleltetek a gyerekeimmel, annál biztosabb, hogy olvasó-ínyenc válik belőlük.

– Mennyire fontosak a képek a mesékben? Hogyan választ könyvillusztrátort?

– Az a fontos, hogy a képek és a szöveg kiegészítsék egymást. Az első könyvemhez a kiadó talált rajzolót, a másodikhoz már magam kerestem, és nagyon izgalmas képi világot teremtett a meséim köré. A harmadik kötetem illusztrátorát a játszótéren ismertem meg, és két homokvár közt kiderült, hogy ő rajzol, én meg írok, és hogy ő szöveget keres, én pedig képeket a meséimhez. Zenkővel nagyszerűen tudtunk a kiadás ideje alatt is kommunikálni, ezért is lett olyan a könyv, amilyen. A képek nem elnyomják a szöveget, nem is díszletként szerepelnek a könyvben, hanem szebbé teszik a meséket.

– Hogyan szakít időt az írásra? Mikor tud ezzel foglalkozni?

– Akkor tudok az írással foglalkozni, amikor időt szakítok rá. Az első óra azzal telik, hogy csak ülök, rágcsálom a tollam végét, és várok. Közben átcikázik rajtam a hála, a beletörődés, hogy talán soha többé nem fogok mesét írni, és az alázat, hogy nem más vagyok, mint tinta, amivel a világegyetem meséiből párat feljegyeznek… A második órában aztán megjön az ötlet, az ihlet… vagy a családom.

– A Csillagvándor című kötete sikeredett talán a legremekebbre. Benne találkozunk Mágnes Móric, Vas Szegfrid, Zebulon, Folyond Áron szereplőkkel és sorolhatnánk. Miért jó egy gyereknek, ha megszemélyesítve tárulnak elé a dolgok?

– Nem tudom, hogy jó-e vagy sem, de amikor egy-egy szereplő körvonalazódni kezd, a szerep adta lehetőségeket megpróbálom teljes mértékben kihasználni, a névadástól kezdve a vérmérsékletéig, egységben próbálom megfogni. Egy nagy, barna mágnes így válik parasztos beszédű, természetesen bajuszos figurává. Vas Szegfrid, az óriási százas szeg a germán mitológiából kapta a nevét, de a tárgy maga is sokszor sugall névválasztást.

– Szorgolótű, tünemünök, fenkőhal, talángyőző… Mi a célja ezekkel a szójátékokkal?

– Egyetlen céljuk a gyönyörködtetés, szórakoztatás, s minden egyes sikerült szó főhajtás a magyar nyelv előtt. Persze, ezek „fabrikált” szavak, de nyelvünkben millió lehetőség adja magát az ilyen tréfás kifejezés születéséhez. Én pedig, mint hálás hallgató, hegyezem a fülemet, és lejegyzem, ha valamit kihallok.

– A harmadik kötete a Meseotthon címet viseli. Mire számíthatunk olvasásakor? Van-e hasonlóság avagy különbség az eddigiekkel összevetve?

– A három könyvem közül nekem a Meseotthon tetszik leginkább, mert az illusztrátorának, Karda Zenkőnek sikerült csodás egységbe összefognia a képet és a szöveget. A kötetterv is az ő ötletei alapján készült. Ez a könyv úgy néz ki, hogy aki meglátja, rögtön kézbe venné és magával vinné.

– Jelenleg dolgozik valamin? Mire számíthat az olvasó-, hallgatóközönség a közeljövőben?

– Karda Zenkővel van egy izgalmas kötetünk, A nyolc testvér című, amelyet a Kreatív Kiadó jelentet meg idén. A könyv érdekessége, hogy egyetlen mesejátékot tartalmaz, s célközönsége a pedagógusok kétségbeesett kara lenne, akik évzáróra szeretnének valami újat választani az osztályuk számára: szomorú is legyen, magvas is, vicces is, és persze a végén győzzön a jó. Ezen kívül meg ideje lenne már meseregényt írni, meglátni, vajon hány oldalon át tart ki a mesemondói lendület.

Hodor Enikő