Akivel elsőként tetették le a fegyvert Világosnál

Augusztus 13-a gyásznapként rögzült a magyar történelmet ismerők emlékezetében: 175 évvel ezelőtt ez a nap jelentette az 1848–49-szabadságharc tragikus végét, noha a komáromi vár védői csak szeptember 27-én adták meg magukat. Az Arad melletti Világosnál földinkre, egy rétyi alezredesre hárult az a szívszorongató feladat, hogy az oroszok előtt elsőként tegye le a fegyvert.

Görgei Artúr tábornok, a honvédsereg főparancsnoka 1849. augusztus 11-én kapta meg Kossuthtól a teljhatalmat, és azon nyomban követeket küldött Rüdiger cári lovassági tábornokhoz, békelehetőségek felől tapogatózandó. Mivel az oroszok, hatalmas erőfölényük tudatában hallani sem akartak semmiféle tárgyalásról, Görgei, miután tiszttársaival egyeztetett, a feltétel nélküli megadás mellett döntött, bízva Miklós cár lovagiasságában, hogy nem adja őket az osztrákok kezére. Mint tudjuk, ez hiú ábrándnak bizonyult.

Görgei parancsa úgy szólt, hogy 1849. augusztus 13-án Antos János egységei tegyék le elsőként a fegyvert. A székely alezredes rövid életpályáját azonban nemcsak ezért elevenítjük fel dióhéjban, hanem annak megragadó volta miatt is: ha amerikainak születik, eddig már biztosan film révén is fel tudnánk idézni kalandjait.

Jogásznak készült, katonatiszt lett belőle

Antos János 1819. július 25-én született a háromszéki (ma Kovászna megye) Rétyen régi köznemesi – nyolcgyermekes! – család sarjaként. A középiskolát, jogi tanulmányait Nagyenyeden végezte, majd innen a bécsújhelyi katonaiskolába ment, 1838-ban pedig a 2. székely gyalogezred soraiban találjuk hadapródként három évvel fiatalabb öccsével, Ferenccel együtt. Négy évvel később hadnaggyá léptették elő, 1843 és 1845 között Kézdiszentlélek volt az állomáshelye. 1848-ban előbb a magyar kormány ellen lázongó mócokat igyekezett kordában tartani, majd Batthyány Lajos miniszterelnök a székely hadosztállyal egyetemben Délvidékre vezényelte.

Itt 15/1. határőrezred kötelékében vett részt az szenttamási ütközetben, majd Pákozdnál harcolt, immáron főhadnagyi rangban. Zászlóaljával októberben csatlakozott a magyar honvédséghez. A schwechati csatában Guyon tábornok az ő bátorságának köszönhetően menekült meg, ki is tüntették; a szikszói, kassai, bodrogkeresztúri, verpeléti, kápolnai, kövesdi, tápióbicskei, isaszegi és váci ütközetekben már századosként harcolt.

Szerelem első látásra?

A fáma szerint 1848 karácsonyakor az ölében menekítette ki magyarbényei báró Radák Istvánné gróf Rhédey Klára leányát, Katalint lángoló hajlékukból, megmentve az életét és egyben a vagyonukat, de valószínűbb, hogy mindez a romantikus képzelőerő szüleménye, és a dicső tettet tulajdonképpen az angyalosi bajtárs, Forró Elek hajtotta végre. Mindenesetre Antos az, aki végül elnyeri a lány szerelmét, illetve számos csatában védelmezi a gróf Rhédey Klára által hímzett honvédzászlót, mint a 11. zászlóalj lobogóját – legalábbis a kortársai így tudták, bár annál a zászlóaljnál a testvére, Ferenc szolgált őrnagyként.

Akkoriban azt is suttogták, a zászlót egy csatában „derekára csavarva mentette volna meg, s elhozta volna a csata után, s e hőstettért a báróné rögtön a leánya kezével ígérte volna megjutalmazni”, ám ez annyira mesében illő, hogy talán az is.

Antos 1849 januárjától a felső-tiszai hadtest karsegéde volt, „az isaszegi véres csatában egy üteg ágyút foglalt el az ellenségtől”, ezért április 18-án 3. Osztályú Érdemjellel tüntették ki. Másnap Nagysallónál ügyes hadicsellel tartotta fel a fölénybe lévő ellenséget. Május 30-án őrnaggyá léptették elő, ott volt Komárom és Buda felszabadításánál; utóbbinál tanúsított vitézségét alezredesi ranggal honorálták felettesei. 1849. augusztus 2-án Debrecennél harcolt, tizenegy nappal később a sors neki szánta osztályrészül a legkellemetlenebb feladatot: „Aug. 13-án én adtam át az első hadtestet a muszkáknak. Szomorú kötelesség volt ez!” – írta „hátrahagyott emlékjegyzeteiben”.

Aradon hat év várfogságra ítélték, de 1851. február 28-án – a kolozsvári epizódnál már említett, a románok elől időközben Erdélyből elmenekült gróf Rhédey Klára közbenjárására – kegyelmet kapott. Egyes források szerint csak ekkor találkozott először megmentője lányával, Katalinnal, és annyira megragadták egymás figyelmét, hogy még abban az évben nőül vette. Bár a társadalmi ranglétra nem éppen azonos fokán álltak, a leendő após nem merte ellenezni a házasságot, miután Polyxéna nevű húga 1803-ban szerelmi öngyilkos lett egy rangon alulinak ítélt és ezért tiltott nász okán.

Hiába a tíz gyerek…

„Anyósommal, két leányával, Máriával és Annával, s szeretett szelíd angyali feleségemmel 1851. novemberben mentünk (Bécsbe), hogy a város nevezetességeit megtekintsük, de főképen azért, hogy több elítélt 1848/49-iki honvéd foglyok kiszabadítása érdekében lépéseket tehessünk… Idvezült anyósom, ki nekem a szó teljes értelmében édes anyám vala… a bezárt honvédekre egy nap több ezer pfrt kiadást tett, s midőn ő Budapesten szakadozott, rongyos czipőben járt, a jótékonyságot gyakorolta olyan időben, midőn az tiltva volt s fejével játszott” – emlékezett vissza erre az időszakra élete utolsó éveiben.

Szabadulása után felesége abonyi (Pest megye) birtokán telepedtek le, ott gazdálkodott. Az olmützi fogságából ugyancsak 1851-ben kiszabadított bajtársát, angyalosi Forró Elek ezredest „magához vette, s annak úri ellátásáról egész 1893-ban történt haláláig gondoskodott.” Katalin 1897-ben hunyt el, negyvenhat évig tartó házasságuk alatt négy lány- és hat fiúgyereknek született.

A fiúk közül hárman már szüleik éltében elhunytak; Áron 1889-ben Bombayben kapott végzetes fertőzést diplomáciai szolgálat közben. István és János már csak lányokat nemzettek, így az Antos-ágat nem volt, aki tovább vigye. Anna lányuk szentmiklósi és óvári gróf Pongrác Aladárhoz ment feleségül, mely család Mikszáth Kálmánt is inspirálta a Különös házasság című regénye főszereplőjének megmintázásakor.

A rétyi alezredesnek ma jószerivel egyetlen egyenesági leszármazottja sem él a Kárpát-medencében, a nagyvilágban szétszóródott sarjai közül a legifjabbak már nem beszélik a magyar nyelvet. Rétyen sem találni ma Antos nevűt, esetleg a hatolykai Pócsa családba bekerült Anna nevű testvérének élhetnek még utódai.

Tisztelgés a patrónus előtt

Antos János élete civil szakaszában is „mind a polgári, mind az egyházi téren kitűnő szolgálataival s áldozataival emelt magának emléket”, a kecskeméti református egyházmegye főgondnokává is megválasztották. „Negyvenéves gondnoksága alatt a nagy kiterjedésű, de csak néhány kisebb és néhány igen népes gyülekezetből álló kecskeméti ref. egyházmegye gyülekezeteinek száma csaknem megkétszereződött” – áll méltatásában.

Anyósa 1868-ban bekövetkezett haláláig sokat tartózkodtak Kolozsváron, ahonnan időnként Háromszékre is hazalátogattak. Földijeivel szoros kapcsolatot ápolt, többek között a Székely Nemzeti Múzeumot megalapító Csereyné Zathureczky Emília’48-as hősökkel büszkélkedő családjával. A fiatal gyűjtemény számára értékes adományokat tett, például bronzkori tárgyakat vagy a saját szőlőjéből előkerült avar kori sírleleteket. A rétyi református egyházközségnek földeket adományozott, a ma nevét viselő iskola növendékei számára ösztöndíjalapot hozott létre.

1906. november 20-án hunyt el Abonyban. „Volt benne valami, ami talán-talán kiveszőfélben van: az igazi kegyes patriarkhális főúri viselkedés… Megbecsülte a lelkipásztort, mint Isten szolgáját; pártfogolta, kegyelte a tanítókat” – olvashatjuk nekrológjában. Temetésén a rétyi református lelkész, Czeglédi János is lerótta a kegyelet adóját, és ezt a gyászoló gyülekezet előtt meg is indokolta: „mert Antos János jó tevő keze elért egész a Háromszéki-havasok aljára…”

Címlapfotó: Ismeretlen festő (19. század második fele)