Amikor apák és fiaik együtt tartották a frontot

Ma van az Úz-völgyi áttörés 77. évfordulója – 1944-ben a Vörös Hadsereg ezen a napon lépte át először Magyarország, s egyben Székelyföld határát. A magyar részről súlyos emberáldozatot követelő, és katasztrofális következményekkel járó betörésre 1994 óta minden évben, így ma is megemlékezést tartanak az ottani – egyébként első világháborús – katonai temetőben. Ennek apropóján közlünk egy hosszabb részletet Egyed Csabának a Hadtörténeti Közleményekben megjelent (1995/4.), A 11. székely határőr zászlóalj az Úz-völgyi harcokban című visszaemlékezéséből.

1943-ban, amikor a keleti front már erősen megingott és meglyukasodott, és az orosz Ármádia feltartóztathatatlanul közeledett a Kárpátok vonulata irányába, a magyar hadvezetés elérkezettnek látta az időt, hogy a Keleti-Kárpátok szorosait megerősítse. Ennek a céljából határozták el a Székely Határőrség felállítását. A szervezéssel a csíki, székely származású vitéz Kozma István vezérőrnagyot bízták meg, akit a bukott háború után kötél általi halálra ítéltek, és kivégeztek.

A határőrség gerincét az 1924 és 1925-ben született fiatalok, az ún. leventék képezték, akiknek sorait első világháborús veteránokkal töltötték fel, így került apa a fiával a háború forgatagába. A fiatalok behívása 1943. október 3-án történt, kiképzésük rögtönzött katonai táborokban folyt. Alulírott az árkosi B tábor 1. századában kaptam kiképzést. Ezzel párhuzamosan folyt leendő parancsnokaink, első világháborús tartalékos tisztek átképzése Szovátán.

Minket, az 1943-ban érettségizetteket 1944. január elsejével tartalékos tiszti iskolába vezényeltek Tusnádfürdőre. A tanfolyam elvégzése után – tizedesi rangban – visszatértünk alakulatainkhoz, ahol az idősebb korosztályokból behívottakkal harcászati gyakorlatokat végeztünk helyben, majd júliusban csak minket, fiatalokat a Keleti-Kárpátok szorosaiba vezényeltek, ahol ugyancsak harcászati gyakorlatokat folytattunk. Én a baróti 13. zászlóalj keretében a Békási-szorosban voltam. Onnan július végén visszarendeltek eredeti állomáshelyünkre, és augusztus elején vezényeltek zászlóaljanként a kijelölt szorosokba (Ojtozi-, Úz-, Csobános-, Gyimes-, Békás-, Tölgyes-), ahol a román átállás következtében az orosz támadás már augusztus 26-án bekövetkezett.

Mint volt mikós diákot, engem is a sepsiszentgyörgyi 11. zászlóaljhoz osztottak be, de édesapám, aki tartalékos hadnagyként a baróti 13-as zászlóalj 1. századának volt a parancsnoka, áthelyeztetett a 13-asokhoz. Édesapámmal együtt augusztus elején a baróti 13-as székhely határőr zászlóaljjal, a Don-kanyart is megjárt Szabolcs András százados parancsnoksága alatt az Úz völgyén keresztül a Csobánosba vezényeltek. Az Úz völgyét Serfőző alezredes parancsnokságával a sepsiszentgyörgyi 11. határőr zászlóalj volt hivatott megvédeni…

Az alezredes balgasága

Villámcsapásként ért minket augusztus 23-i román átállás, ami lehetővé tette az oroszok gyors előnyomulását és meglepetésszerű támadását. A helyzetet súlyosbította az,a tény, hogy két magas rangjelzéssel ellátott, német katonai egyenruhába öltözött orosz felderítő behatolt az Úz völgyébe, és Serfőző alezredes balgasága következtében az egész jól kiépített Úz-völgyi erődrendszert szemrevételezte, és a fegyverzet felől is informálódott. Már arra is megkérték Serfőzőt, adja parancsba, hogy katonái akkor se nyissanak tüzet, ha orosz katonát látnak, mert köztük elvegyülve a román gyűrűből kitört német katonák igyekeznek átjutni a Kárpátokon. Ezek után az orosz felderítők, mint akik jól végezték dolgukat, kikarikáztak az Úz völgyéből, és másnap, augusztus 26-án az orosz tankok, utánuk a gyalogsággal, minden komolyabb ellenállás nélkül elárasztották a völgyet egészen az Aklosig, a magyar véderő katonái pedig fejvesztetten menekültek, amerre tudtak. Legtöbben a völgyet két oldalt szegélyező erdőben húzódtak meg, és onnan ki hazafelé vette útját, kik pedig az Alcsíki-medencében szétszéledve várták sorsuk további alakulását.

De térjük vissza a Csobánosba! Ahogy az Úz völgye felől felhangzott a fegyverdörgés, a mi századunk is úgy megfutott, hogy hírmondó sem maradt belőlük. S talán ez volt a legnagyobb szerencse, mert ellenkező esetben az Úztól áttóduló orosz gyalogság az egész századot ott fogta volna. Hárman maradtunk a pokol torkában: édesapám, a helyettese, Nagy Dénes köpeci hadnagy és én. Vaksötétben indultunk az úton fel, az oroszok között, a 4. század vonala felé, amit szerencsésen el is értünk (az oroszok ott hevertek az út két oldalát szegélyező fenyőfák lombsátora alatt).

A 32-esek tragédiája

Reggel, amikor az oroszok felfedezték vonalunkat, hatalmas tüzet zúdítottak ránk, amit mi hasonlóval viszonoztunk. Szerencsénkre lövészárkunk az erdőben húzódott, és a fák is védelmeztek. Délelőtt 10 óra lehetett, amikor a segítségünkre vezényelt és a hátunk mögött harci állást foglalt 32-esek egy héttagú kerékpáros rajt küldtek a határsorompó irányába felderítés céljából. Én, mivel a lövészárok végében, közvetlen az út meredek oldalában ásott géppuskafészekben foglaltam állást, tanúja lehettem a 32-esek szomorú vállalkozásának.

Az oroszok nyilván elrejtőztek a fák sűrűjében és mind a hét kerékpárost visszaengedték, akik jelentették, hogy a határsorompóig egy szál ellenség sincs. Ezután következett az a borzalmas tragédia, ami a 32-esek pusztulását eredményezte. Feltűrt ingujjal, jobb csuklóba akasztott puskával, az út két szélén libasorban indultak vesztükbe. Alig hagyták el a második útkanyart (a Csobánosban keskeny út vezet), két oldalról olyan iszonyatos tüzet kaptak, hogy csak néhány véres katonát láttunk visszatámolyogni. Mint ahogy a 84 éves Úz-völgyi csángó asszony, Novákné elmondta, később a csontjaikat összeszedték, átszállították az Úz völgyébe, és elhantolták. (…)