Arany János neve és nemzete

Nekünk, magyaroknak sincs külön istenünk, aki figyelmeztetne égi üzenetekkel a legfontosabbakra. Nem tagadás ez részemről, hanem hiányérzet, azt hiszem. Vagy pedig a figyelmeztetések semmibe vételének korát élnénk mi magunk?

A Habsburg-uralom évszázadokon át lehengerlően figyelmes módon pusztította üldözéssel, irodauralommal, rangosztogatással és lefizetésekkel a magyar nyelv használatát – a történelmi Magyarországon! Csak semmi istenemezés, fohász és didergés, ugyanis ugyanezt végzi ma Románia, Ukrajna, Szlovákia. A maja indiánok már nem… Arany János ma 200 éve született. Költőként hajlok néha a magam módján „isteni adományként”, sőt: utolsó figyelmeztetésként tekinteni a kiemelkedően nagy költőre, lírai epikusra, aztán az akadémia zsenijére az ottani titkári szolgálatban.

Derült égből jövő nagy pofon volt, az árulássorozatok, a nagy magyar temettetések története vala az osztrák uralom. Lásd többek között „a törökök kiűzését”(1686) követő iszonyú pusztításukat. Ebbe a történelmi környezetbe szükségszerűen érkezett Arany János a nagyszalontai (most Románia) bölcsőbe. Nézhetünk magunkba, másokba, katedrákra föl vagy le – a magyar nyelv hallatlan mestere és az irodalom építője volt. Voltak elődei, emlékezhetem Marczibányi Istvánra, a Széchenyiekre, Wesselényiekre, a Telekiekre, mind és mind áldoztak a magyar nyelv védelmére s bizony nem garasokat, hanem vagyonokat. A hatalmas költő csak a maga szellemét, teremtő erejét.

Arany János, egyik nagy élőnk szerényen mondotta nem egyszer, hogy ő csak a dolgát végzi. De számára a dologidő mindig egybeesett a magyar nemzet ügyeivel, történetével, a csodálatos nyelv igaz fölmutatásával. Nemzetben élt és érette, általa; így is vallott ez a dönthetetlen tekintélyű ember, magának Petőfinek. Kétszáz esztendő, Uram, Istenem – hány rend port töröltek le könyveiről, hogy ma is így ragyogjon neve és műve, ahogy igen, ma, mindörökké. Már amíg leszünk magyarokul, kik áldjuk munkája révén a nevét.