Arcélek a szeretetről

A baróti Gáspár Krisztina áprilisban mutatta be a helyi könyvtárban a Mozaik című könyvét, melyben semmi különös nem lenne, ha Krisztina nem egy Down-szindrómás, immár 20 éves kislány édesanyja lenne. A második, Arcélek című könyve bemutatása után immár a napnál is világosabb: Krisztina e könyvek által üzeni a világnak: azért, mert valaki Down-szindrómával születik, mint az ő lánya, még nincs veszve számára vagy családja számára a világ, sőt.

Gáspár Krisztina élete ezen felismerés által nyert értelmet, hiszen nemcsak kislányával foglalkozik teljes odaadással, hanem más, sérült, fogyatékkal élő gyermekekkel, fiatalokkal is – úgy, hogy számára ez a foglalkozás teljes harmóniát, kiteljesedést jelent. „Születéstől a síromig egy küldetésben vagyok én” – írja egyik, az Arcélek című könyvében megjelent versében. Mi pedig arról kérdeztük, mit is jelent számára ez a küldetés.

– A versírás számomra terápia. Úgy érzem, mindaz, amit verseimbe beleírtam, ki kellett jöjjön belőlem, így érzem teljesnek magamat. Nem vagyok az a könnyen megnyíló embertípus, amikor verset írok, nem is gondolok egy adott személyre, inkább általánosságban az életemről, az életünkről írok, ezért is a könyv alcíme: Mindennapjaink. A mi mindennapjaink.

A személyes névmás mögött pedig további, fogyatékkal élő gyermekek, fiatalok vannak, akikkel Krisztina személyesen foglalkozik időt és energiát nem kímélve. Mikor arról kérdeztük, ez nem megerőltető-e, csak legyintett: ez az ő élete. Egy zenés csoportot hozott létre a fogyatékkal élőkkel, melyet immár négy éve vezet, irányít. A próbákat a lakásán tartják. Különböző helyekre járnak el énekelni, zenélni, ami már önmagában is élményt jelent a fiataloknak. Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön is felléptek, jelenleg pedig a baróti őszi vásárra készülnek, aztán december 3-án, a fogyatékkal élők világnapján is koncerteznének.

„Mindig, mindenhonnan élményekkel térünk haza, a gyermekek szeretik ezeket a kirándulásokat, a zenélés pedig segíti őket a fejlődésben, az együttlét pedig a szocializálódásban” – mondta Krisztina.
Ő egyébként Down-szindrómás kislánya születése után végezte el a pszichológiát és a gyógypedagógiát az egyetemen, mégis azt mondja, nem lehet könyvekből megtanulni, hogyan kell a fogyatékkal élőkkel foglalkozni.

„A legeslegfontosabb a velük való személyes kommunikáció. Meg kell ismerni őket, utána lehet a fejlesztésüket elkezdeni” – állítja meggyőződéssel. Többen kérdezték azt is tőle, hogy versek helyett miért nem inkább szakkönyveket ír, erről neki az a véleménye, hogy az ilyesmit nem lehet egy könyvben összefoglalni, mint valami receptet. „A fogyatékkal élők a leginkább szeretetéhesek, aki ezt tud adni nekik, az minden terápiát felülmúl” – vallja, és ezt is adja gyermekének, de más fogyatékkal élőknek is, mert ez a küldetése, ahogy azt megírta.

Úgy fogalmazott, mindenben gyermeke motiválja, mert „ha neki jó, akkor nekem is jó”. És folytatni szeretné a versírást, csakúgy, mint a fogyatékkal élőkkel való foglalkozást is – emberként, anyaként olyan lélekkel, melynek figyelme és szeretete mindenre, mindenkire kiterjed.