Az alkotás kényszere

Vasárnap délben a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban nyitották meg Sárosi Csaba grafikusművész január 9-éig látogatható tárlatát.

Az érdeklődőket dr. Dimény Attila múzeumigazgató köszöntötte, a kiállító érdemeit méltatva. „Sárosi Csaba grafikus-tanár úrnak ez a tizedik kiállítása a kézdivásárhelyi múzeumban. 1980 óta él Kézdivásárhelyen, miután a kolozsvári Ion Andreescu Művészeti Főiskola évfolyam második végzőseként a céhes várost választotta, ahol nyugdíjazásáig a Turóczi Mózes-, illetve a Petőfi Sándor-iskolákban folytatta rajztanári tevékenységét. A hamarosan 70. életévét töltő művész kiállításain túlmenően mondhatni egyik önkéntese a céhtörténeti múzeumnak, hiszen pedagógusként diákjaival közösen látogatta az évek során intézményünk időszakos tárlatait”, hangsúlyozta.

A tárlatot dr. Deák Ferenc Loránd méltatta. „A művésztől megszokhattuk, hogy munkáin gyakran megjelenik a gyergyóalfalvi és csomafalvi épített örökség korróziótól, az idő múlásától részeire hulló képe. Jelen kiállításon azt láthatjuk, hogy a búgócsigához hasonlóan egyre szélesebb köröket ír, egyre globálisabb folyamatokat ábrázol. Az a művész, akinek a társadalom irányába nagyon hiteles, érzékeny, kritikus, ugyanakkor élve boncoló magatartása és véleménye van”, jegyezte meg. Hozzátette, a gyerekkori emlékek a művész közelmúltban készült képein is tetten érhetők, ám egyre szimbolikusabb, elvontabb formában, egy apa nélküli familiáris világot jelenítve meg azokon, beépítve a jelenlegi társadalmi kontextusba.

„A kikacsintás, a nevetés felülemelkedése egyfajta Janus-arcú tükör, ami segít eltávolodni a feszültségtől, a kudarcélménytől és az egyéni tapasztalatot átvinni egy társadalmi folyamat lerajzolásába” – hangzott el. Sárosi Csaba művészete folyamatosan alakuló, eleven és friss, emelte ki a méltató. A művész reagál a világ dolgaira, számára az alkotás folyamatos készenlét és kényszer. „Az a jó művészet, ami kényszerből dolgozik, amit ki kell mutatni, vetíteni, amit az alkotó nem tarthat magában.” A kiállított plasztikákról szólva hangsúlyozta, azokkal a művész bevonja játszótársnak a nézőt is. „Itt is láthatjuk azokat a motívumok, amelyek művészetét végigkísérik, mint például a madárka, a gyakran fegyverként megjelenített alkotóeszközök, mint a ceruza és ecset, amely néha a művész önvédelmét szolgálja.”

Befejezésként Sárosi Csabát a vonal művészének nevezte. „A vonal lantosa, aki ugyanakkor mindig megtöri egy-egy aprósággal a lendületet és valami feszültséget képes érzékeltetni.”

Az eseményen Józsa Irén nyugalmazott magyartanár Márai Sándor- és Kosztolányi Dezső-verseket szavalt.