„Az alkotás több mint szenvedély”

Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.

– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?

– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.

– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?

– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.

– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.

– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.

– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázol­ni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.

– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.

– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.

– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.

– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.

– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm.