Az utolsó országzászló-avatás

Tegnap, július 23-án volt a 80. évfordulója ama nevezetes eseménynek, hogy Tusnádfürdőn felavatták Székelyföld utolsó országzászlóját. Írásunkból az is kiderül, Kézdivásárhely miért maradt ki az Urmánczy Nándor kezdeményezte mozgalomból.

A maroshévízi születésű Urmánczy Nándor (1868–1940) földbirtokos, országgyűlési képviselő által kezdeményezett országzászló-állítás 1928-ig vezethető vissza, amikor is augusztus 20-án a budapesti Szabadság téren az 1921-ben ugyancsak neki köszönhetően felállított (és 1945-ben eltávolított), az elszakított országrészeket jelképező, neves szobrászok által alkotott szoborcsoport központi részén felszentelték a nemzet határokon átívelő egybetartozása eszméjének első ilyen szimbólumát.

Az elkövetkezendő bő tíz év során mintegy 700 magyarországi település követte a példát, az 1940-es évek elején pedig már több mint ezer országzászló tiltakozott a trianoni diktátum ellen, illetve hirdette a magyar egységet a Kárpát-hazában.

Székelyföldnek csak 1940. évi második bécsi döntést követően adódott módja kapcsolódni a mozgalomhoz, és onnantól igyekezett felzárkózni, már csak azért is, mert az észak-erdélyi országzászló-állítási mozgalom irányítója a háromszéki származású Losonczy Ferenc országbiztos volt, székelyföldi megbízottja pedig dr. Kelemen Zoltán papolci ügyvéd.

A háromszéki országzászló-állítások történetét külön kötetben feldolgozó József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténész kutatásai során Nagybaconban találta meg az első ilyen ceremónia emlékét, ahol nem sokkal a magyar csapatok bevonulása után, már 1940. október 6-án országzászlót avattak. Egy héttel később következett Csíkmenaság és a Szolnok–Doboka vármegyei Bethlen.

Kézdivásárhely lemaradt

József Álmos tudomása szerint csak Háromszék mintegy hetven községében, továbbá Sepsiszentgyörgyön emeltek országzászlót.

„Székelyföld nagy települései közül egyedül Kézdivásárhelynek nem sikerült megvalósítania álmát, bár a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége már 1941 tavaszán zászlót ajánlott fel, egy amatőr szobrász vállalta is a talapzat megtervezését Gábor Áron szobrával. A város főterének már elkészített alapos átrendezési tervének kivitelezése azonban kitolta az emlékmű megvalósítását, s az egyre több anyagi és emberi áldozatot követelő háborús helyzet meggátolta azt” – avatott be a helytörténész.

Az akkor még nagyközségi ranggal bíró Kovásznáról is ide kívánkozik egy érdekes adalék: itt 1943. szeptember 26-án vonták fel a Mohács városa által adományozott országzászlót, ám azzal egyszerre székelyhatárőr-szobrot is avattak.

Ez utóbbit Tompa József kézdimartonfalvi születésű marosvásárhelyi szobrász alkotta topolyafából, azaz csomoros nyárból, és – a Székely Nép tudósítójának tanúsága szerint – „székely stílű faépítményben helyezték el, amelynek négy oldalára Magyarország, Erdély, a Székelyföld és Háromszék vármegye címerét vésték be. Magyarország címere fölött: »Mindent a hazáért!«, Erdély címere fölött: »Kézzel, karddal!«, a Székelyföld címere felett: »Előre székely!«, Háromszék megye címere fölött pedig: »Ésszel, szívvel!« jelszavak olvashatók.”

Egy évvel később a szobrot lerombolták a városba bevonuló román katonák, a helyén sokáig szovjet emlékmű díszelgett.

Országzászló-avató ünnepségek Csík megyében

Megható, hogy a székely falvak milyen gyorsasággal és buzgalommal igyekszenek emléket állítani annak a magasztos pillanatnak, melyben Erdély újra szabad és magyar lett… Csík megyében Menaság község volt a legelső, amely hősi emlékmű felszentelésével országzászlót avatott. Utána Márton Áron püspök faluja, Csíkszentdomokos, majd Gyergyócsomafalva, Csíkkarcfalva, Tusnád község következtek.

Csíksomlyó részére az országzászlót az ott állomásozott honvédség adományozta, a megfelelő hatalmas oszloppal együtt. (…) Csíkszentimre oltmenti nagyközség országzászlóját Budapestre elszármazott hűséges fia, dr. Sándor László ny. székesfővárosi rendőrkapitány és neje adományozta. Csíkszereda város és Nagykászon községei zászlóavatási ünnepségei egy napon zajlottak le. Csíkszereda város ereklyés zászlóját Hoyos György gróf és neje, valamint a budapesti BESzKÁRt tűzharcos főcsoportja adományozta. (…) Nagykászon három összeépült testvérközsége: Kászonaltíz, Kászonfeltíz és Kászonimpér részére Abaújtorna megye tornai járása közönsége ajándékozta a leventezászlót, amelyet a piactéren nagy ünnepség keretében avattak fel.

A Hargita alji többi kis székely község is lázasan készül országzászló-avató ünnepségére, de még hiányzik a legfontosabb kellék: a zászló, sok helyen. Nagy a szegénység, gond úgy, hogy az elszármazott lakosok feladata lenne az országzászló mielőbbi beszerzése, és községüknek való ajándékozása, mely örök időkre hirdetné nevét a nagynevű ajándékozónak.

Magyar Lapok (1940. dec. 7.)

Leventék díszszázadban

No, de ugorjunk át Tusnádfürdőre, amely összeállításunk apropójául szolgál, és ahol már 1943 nyarán országzászló-bizottságot alakítottak dr. Lázár Géza vármegyei főjegyző, fürdőbiztos elnöklete alatt „azzal a feladattal, hogy a lakosság áldozatkészségére támaszkodva országzászló-emlékművet építsen.”

A Fürdő étterem előtti térség közepén álló, terméskőből kifaragott emlékmű mögé felállított fehér árbocra vonták fel a címeres-ereklyés országzászlót pontosan nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. július 23-án.

De adjuk át a szót a Székely Nép tudósítójának: „Gyönyörű napsütésben egymásután érkeztek a szekerek Csík és Háromszék minden részéből. A vendégek sorában láttuk vitéz Gaáli Ernő ny. vezérőrnagyot, Csík vármegye főispánját, OM kormánybiztost is. Csíktusnád leventéi díszszázaddal vonultak ki. Felejthetetlen képet nyújtottak a székely leventelegények fehér harisnyájukban és levente ingükben, s a festői képet az ünnepségre felvonult székely asszonyok és leányok ősi, színes viselete egészítette ki.”

Betarthatatlan fogadalom

Az ünnepség tábori misével és református istentisztelettel kezdődött, ahol mind Bajkó László róm. kat. plébános, mind Kovács Pál csíkszeredai református lelkész „a magyar célkitűzések megvalósításáért imádkozott.” Miután a zászlót díszőrség mellett felvonták az árbocra, dr. Váró Pál, az ereklyésországzászló-nagybizottság küldötte és dr. Élthes Gyula miniszteri tanácsos, egyetemi tanár szólt az ünneplő tömeghez.

Végül „Kockás Béla községi bíró azzal a fogadalommal vette át a beiktatott országzászlót, hogy Tusnádfürdő lakosságával azt akár élete árán is megvédi.” Fogadalmát nem sikerült betartania, de ezt a későbbi fejlemények ismeretében aligha hányhatjuk fel neki…

Ugyanaznap a Szolnok–Doboka megyei Baca községben is felavatták a kolozsvári gyalogzászlóalj tisztikara és legénysége által adományozott, kőalapzatra felhúzott országzászlót. Más, ilyen jellegű ünnepségről a háború végéig – és még hosszú-hosszú évtizedekig – nincs tudomásunk Erdélyből.

A Székely Nép augusztus 22-i számában még arról olvasni, hogy Gyergyóditró is emlékmű- és országzászló-avatásra készül, de ez már egy külön – és napjainkig átívelő – történet. Négy nappal később ugyanis az Úz völgyében megjelentek az első szovjet tankok…

A tusnádfürdői országzászló talapzatán, a szószék asztallapjára a következő szöveg volt belevésve, amit a kommunista időszakban kivéstek, de Jánosi Csabának az 1970-es években sikerült kibetűznie: „Nagymagyarország Csíkvármegyjének felszentelt rögei.” Ugyancsak a tusnádfürdői borvízmúzeumot is létrehozó jeles geológus, helytörténész szóbeli közlése alapján tudjuk azt is, hogy a ’80-as évek végén a szekuritáté lebontatta az emlékművet, de a szállítással megbízott tusnádi utászok megmentették a darabjait: nem a sepsibükszádi kőbányába, hanem az utászház udvarára vitték, ahol homokkal letakarták. A rendszerváltás után került ismét a helyére.

 

Címlapfotó: A tusnádfürdői országzászló-avatás/József Álmos gyűjteményéből