Babba Máriától Nagyboldogasszonyig

Közel ezer éve annak, hogy Szent István királyunk a Napbaöltözött Asszony, a Mennyek Királynője (Regina Caeli) oltalmába helyezte országát – hétszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Mexikó védőszentjévé nyilvánítsa a Guadalupei Szűzanyát, hogy aztán a múlt században a Fülöp-szigetek is kövesse példáját, míg Brazíliában az Aparecidai Miasszonyunkhoz, Portugáliában a Szeplőtelen Szűzhöz fohászkodnak. Mária mennybemenetelét, illetve a Szent István-i felajánlást ünnepeljük augusztus 15-én, és értelemszerűem eleink is különös figyelmet szenteltek ennek a napnak, annál is inkább, mert Nagyboldogasszony „nyolcada”, amelybe Szent István napja is beletartozik, ezer éve a magyar egyházi év kiemelkedő időszakának számít.

Jézus édesanyját több ország, a fentebb említetteken kívül többek között Ausztria, Bajorország, Franciaország és Lengyelország is védőszentjévé választotta, de csak magyar ábrázolásokon látni a fején az ország koronáját, ami királynői – esetünkben a Szent Korona tulajdonosi – mivoltát jelzi. Az is Máriához köthető magyar specifikum, hogy egyedül mi nevezzük Boldogasszonynak, és ebben Bálint Sándor megfogalmazása szerint „az ősi Boldogasszony-tisztelet, az archaikus Emese-hagyomány is közrejátszott. Már Árpád fehéregyházi sírja fölé is a Nagyboldogasszony tiszteletére emeltek templomot…”

Annak idején Szent Gellértnek is feltűnt, hogy a buzgó hívők ajkáról sosem hallja Szűz Mária nevét, ezt a magyarok nem ejtették ki, hanem csak „úrnőnek”, „királynőnek” nevezték. Az Érdy-kódex szerint aztán István király az ő tanácsára kezdte nevezni „ez szegény országot Bódogasszony országának.” Mária halálának napját népiesen még ma is „Boldogasszony elszenderülésének” nevezik, és előestéjén sok helyütt virrasztanak.

A közismert ima csak a mi nyelvünkben kezdődik „Asszonyunk, Szűz Mária” megszólítással (az eredeti latin szövegben Sancta Maria szerepel, amiként a francia, angol, német vagy lengyel fordításokban is), mint ahogy a Szép Szűz Mária megnevezés is csak nálunk használatos. Nekünk, magyaroknak tehát más népekhez képest több közünk van hozzá, és ezt 1896-ban, a millennium évében – Vaszary Kolos esztergomi érsek kérésére – XIII. Leó pápa is elismerte a Magyarok Nagyasszonya ünnepének engedélyezésével.

A csíksomlyói búcsúra elzarándokoló csángómagyarok némelyike még ma is Babba (Szép?) Máriához fohászkodik imáiban. Hogy aztán ez összefüggésbe hozható-e a sumérok Holdistennőjével vagy ősvallásunk istenanyjával, annak eldöntését néprajzosokra, nyelvészekre bízzuk, mindenestre a csíksomlyói kegytemplom egykori igazgatója és a napkultusz Kárpát-medencei központját itt elképzelő Daczó Lukács Árpád efelől szentül meg volt győződve. És talán erre a Babbára vezethető vissza az a népi tudat is, amelyben Boldogasszony a szülőasszonyok nagy segítőjeként szerepel, mely szerepet a gyakorlatban régen a bába vagy bábasszony szokta felvállalni a Boldogasszony ágyában fekvő szülő nő mellett – hogy aztán mint anyát felavathassák Boldogasszony poharával.

Burjánok szentelése

A múlt század elején még az egész magyar nyelvterületen élt a Nagyboldogasszony-napi virágszentelés, virágáldás szokása, a moldvai magyaroknál a mai napig megmaradt. Ők főként azért szenteltetik meg a „szép bűzű burjánt”, hogy majd legyen mivel a betegeket füstölni, „nagy üdő üdején”, azaz mennydörgéskor égetni. De épülő ház alapjába, új menyecske ágyába, csecsemő bölcsőjébe is tettek belőle, hogy szerencsét hozzon, sőt elhunyt koporsójába is kerülhetett.

„Nagyboldogasszony napján burjánokat szentelnek, s azzal füstölik a gyermekeket, ha megijednek. Azt tiszta helyen tartják, s ha a gyermek megijed egy kutyától, valamitől, nem bír aludni, sír az álmában, s akkor füstölik meg. Nagyboldogasszony napján szenteltettünk mindenféle burjánt, nagyidő elejibe valót. Vaj beteg egy tehén, akkor megtördeled azt a szentelt burjánt, teszel még fokhajmahíjjat, s még dercét, s adjuk neki.”

Halász Péter moldvai gyűjtéséből

Nem véletlenül találkozhatunk a népnyelvben olyan növénynevekkel, mint boldogasszony papucsa (Cypripedium calceolus), boldogasszony tövise vagy máriatövis (Sylibum marianum), boldogasszony palástja (réti palástfű, Alchemilla xantochlora), boldogasszony csipkéje (vadmálna, Rubus idaeus), boldogasszonyfű vagy máriafű (hegyi árnika, Arnica montana), boldogasszony szalmája (orbáncfű, Hypericum perforatum) és így tovább. A gyógynövényeket egyébként szeptember 8-ig, Kisasszony napjáig lehet(ett) gyűjteni, vagyis a népi kalendáriumban a „két asszony köze” néven számon tartott, varázserejűnek hitt időszakban.

Ekkor szellőztették ki a téli holmit, a ruhaféléket, hogy a moly beléjük ne essen; a búzát, hogy ne legyen dohos, zsizsikes. És ilyenkor „ültették a tyúkokat”, hogy az összes tojásukat kiköltsék, bízva abban, hogy csirkékből jó tojó tyúkok lesznek. Azt tartották, az ekkor – mészben – eltett tojás tavaszig eláll! Moldvában úgy vélték, „a két Boldogasszony között köt a bósztán”, vagyis a vetemény.

Mától tilos a fürdés

Nagyboldogasszony napja immáron nálunk is hivatalos ünnep, amikor nem kötelező dolgozni, ám régebb egyenesen tiltották a munkavégzést, különösen a katolikus vidékeken. Legfennebb keresztet vágtak a gyümölcsfába, hogy egészséges legyen, és sokat teremjen. Sóvidéken az asszonyok főként a sütést mellőzték, mert ilyenkor a kemence lángja kiütött, körülnyaldosta a konyha falát. A kender vízben való áztatásától egész Erdélyben ódzkodtak, attól tartva, hogy az a személy, akinek belőle ruhát készítettek, megbetegedhet.

Egyes helyeken innentől kezdve nem szabadott folyóvízben fürödni, Bukovinában főleg az asszonynépnek, máshol – mint például gyerekkorom Csernátonában – augusztus 20-án lépett érvénybe a tilalom. A napja előtt mindig szigorú böjtöt tartó csángómagyarok ezt azzal indokolták, hogy aki Nagyboldogasszony után fürdik, vérzésben hal meg, míg a Sóvidéken úgy vélték, a tiltás megszegése lábbetegséget okozhat, mert „a hegyekben a szarvas belepisilt.”

Másutt azért nem szabadott patakba menni, mert „kígyó van a vízben”. Nagyasszony napján ugyanis „a kígyók meghallják a harangszót, ezért mindenhol künn mászkálnak, ugyanígy Kisasszony napján is. Ha Nagyasszony napján nem hallják meg, Kisasszony napján, szeptember 8-án minden bizonnyal.” Barabás László jegyezte le a korondi öregek intelmét, miszerint „Nagyboldogasszony napján nem jó folyóvízbe menni, mert aki belemegy, annak eldagad a teste.”

A növénytermesztő gazdák különösebben nem örültek e napnak, mert számukra a nyár végét jelentette, amikor a székelyföldi havasokban legeltető román juhászok az erdei füves pusztákról már leereszkedhettek a völgységi falvak közelébe, nem kis bosszúságot okozva. Annyi vigasztalhatta őket, hogy innentől már nem kellett kánikulától tartaniuk, Háromszéken pedig a Nagyboldogasszony-napi szép időt a jó gyümölcstermés előjelének tekintették. „Szép Boldogasszony napja, a bor ízét megadja” – szedték rímbe a bölcseletet, de azt is tudni vélték, hogy „Lőrinc, Boldogasszony és Bertalan mutatja, hogy milyen az ősz akaratja.”

Alsótömöstől Kacsikáig

Boldogasszonyról csillagot és hónapot is neveztek el, számos, hozzá kapcsolódó búcsújáróhely ismeretes már a kora középkortól kezdve (Máriaradna). A Mária-kultuszt igazolja az is, hogy nagyon gyakori, kedvelt név a magyar nyelvterületen, sok falu, község nevében megtalálható (Felsőboldogfalva). Aki olvasta Nyirő József Uz Bencéjét, emlékezhet rá, hogy az V. fejezet a csíkszentgyörgyi Nagyboldogasszony-kápolnában játszódik, sőt az író feldolgozta a kápolnához kötődő legendák egyikét, az Illyés András püspök gyermekkori álmáról szóló történetet is.

A mai Erdély területén legkevesebb ötvenöt templom vagy kápolna titulusa Nagyboldogasszony, ebből harmincnyolc a Gyulafehérvári Főegyházmegyében található. Csíknagyboldogasszony egyházközség régen négy faluból tevődött össze: a jelenlegi Karcfalva és Jenőfalva mellett a 18. századig Csíkmadaras, 1930-ig a szomszédos Csíkdánfalva is a filiája volt.

Székelyföldön és a Barcaságban a következő helységekben szenteltek templomot vagy kápolnát a tiszteletére: Alsótömös, Bodola, Csíkszentgyörgy (Pósa-hegy; a búcsús szentmise 12 órakor kezdődik), Felsőboldogfalva, Gyergyószárhegy (ferences templom, 12 órától), Gyergyótölgyes, Gyimesbükk (Kontumác, 12 órától), Hosszúaszó, Karcfalva (12.30-tól), Kászonújfalu (temetőkápolna), Kézdisárfalva, Marosnyír, Marosszentkirály, Mezőerked, Nyárádköszvényes, Náznánfalva, Oroszhegy, Szentdemeter, Sepsibükszád, Zeletaváralja (Sikaszó).

Régen ekkor tartották a bukovinai Hadikfalva búcsúját, amikor háromnapos táncmulatságot rendeztek a fiatalok, majd 1904-től, amikor felszentelték templomát, benne a czestochowai híres Fekete Madonna Lengyelföldről, Stanislauból oda került másolatával, a Radóc közelében fekvő, többnyire lengyelek lakta Kacsikába zarándokolnak sokan ezen a napon. Moldvai testvéreink főként a 1960-as évektől kezdve, Csíksomlyó után ezen a helyen gyűlnek össze a legtöbben imádkozni. Tavaly például a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 250 római katolikus magyar utazását szervezte meg 21 faluból. Jó húsz évvel ezelőtt, amikor ott jártam, még a kegytemplomban zajlott a kora reggeli órában engedélyezett, rövid magyar nyelvű mise, mára a mögötte levő kápolnába szorult.