Bécsi tetvek

Nem, nem haragszom én senkire Bécsben! Mielőtt még bárki is arra gondolna, hogy keserű dühömben valakiket a címben leírt módon minősítgetnék a császárvárosban, gyorsan bejelentem: én a tisztavérű Pediculus humanus capitis nevű teremtményről fogok most megemlékezni. Latin tudományos nevekkel fel nem vértezett gyanútlan olvasóimnak elárulom, hogy nem híres primadonnáról vagy inkognitóban utazgató hercegről lesz szó a következőkben, hanem a közönséges fejtetűről…
Nem csoda, ha a bolha átugorja a tetűt! – tartja a népi mondás. Az sem csoda, hogy én az elefántot is átszökhettem volna, akkorát ugrottam, mikor a kislányom iskolából hazajövet kedvesen bejelentette: apa, tetves vagyok. Nem csak ugrottam, el is sápadtam, mint akit a tetűk rágnak. Majd elpirultam, mert régi iskolai emlékek merültek fel bennem. Több mint négy évtizede, rutinellenőrzésen, fennakadtam a rostán: egy nyamvadt, rosszul táplált tetű – vérszegény kisfiú voltam! – került elő csikófrizurára nyírt hajamból. Majd elsüllyedtem szégyenemben, a többi tetvessel egyetemben, mert szerencsére nem voltam egyedül. Ki erre, ki arra, magányosan oldalogtunk haza a megalázó hírt megvinni szüleinknek. Édesanyám azonnal nekilátott a kezelésnek, illetve saját maga és húgom esetében a megelőzésnek.
Az idősebb korosztálynak, gondolom, nem kell leírni az akkor egyedül hozzáférhető, de hatékony kezelést: anyám lámpába való petróleummal mosott hajat nekünk, majd a büdös kőolajterméktől suhogó hajunkat egy nylonzacskóval leszigetelte. Így kellett félóráig-óráig üldögélni, remélve, hogy a tetvek és csemetéik a serkékben mártírhalált halnak mindannyian. A szenvedésből persze nekünk is kijutott, mert a kezelést követő többrendbeli hajmosáskor a petróleum- és szappankeverék jobban csípett, mint a tetű…
– Apa, tetves vagyok – mondta tehát a kislányom, és egy prospektust nyomott a kezembe, melyet iskolájában osztogattak. Entleusungzentrum – írta a szivárványszínű nyomtatványon. A rányomtatott fényképen egy szemmel láthatóan jól szituált osztrák család mosolygott boldogan, a szépen őszült nagyit és házikedvenc kutyájukat is beleértve. Mind tetvesek voltak. De csak voltak, mert már mindannyian – családi programként és családi kedvezménnyel – igénybe vették a Tetvetlenítő Központ varázslatos szolgáltatását.
No, menjünk akkor mi is, de szaporán, ne legyünk tetűpásztorok! – fogtam meg kislányom kezét. Egy sokemeletes üvegtorony földszintjén zajlott a tetű-hekatomba. A recepciónál csinos asszisztensnő fogadott, és kérdezte, miben segíthet?
– Tetves vagyok, pontosabban a kislányom az, pontosabban mi vagyunk tetvesek – dadogtam szolidárisan.
A hírnek szemmel láthatóan megörvendett, és máris a megfelelő helyre irányított. Ott megmérték kislányom hajának hosszát, és egy táblázatból kiszámították a tetűvadászat árát. Szerencsére különleges, rézvörös hajszínére nem számoltak fel felárat, mert a fizetendő összeg szép kerek volt. Aztán bementünk egy szobába, ahol egy díjbirkózó testalkatú ápoló vette kezelésbe a tetves fejecskét. Gyöngéden bekente lányom haját valami szerrel, majd egy műanyag csipkesapka-főkötőszerűséggel kötötte be a fejét. A különleges fejrevaló tele volt nyomtatva virágokkal meg színes papagájokkal.
Azt csak remélem, hogy nemeknek meg korosztályoknak megfelelően különböző motívumokat használtak, mert például a váróteremben várakozó idős úr fején ugyanazt a sapkát elképzelni még a tetvességnél is rosszabb lett volna. Valami Havanna-szivaros, konyakos sapka illene hozzá.
A díjbirkózó átkísért minket egy zajos játszóterembe, ahonnan fél óra önfeledt játszadozás után gyermekemet nehezebben lehetett eltávolítani, mint a tetveket a hajából, annyira jól érezte magát. Ha a kezelést díjbirkózó végezte, az utókezelés egy szumósnak jutott, aki ugyanolyan gyöngéd és szakszerű volt, mint kartársa. Kilépéskor a recepciónál már várt ránk a tanulmányi jutalomdiplomához hasonlító, az iskolának szánt igazolás, hogy megnevezett tanuló eredményesen átesett, ha nem is az év végi záróvizsgákon, de a tetvetlenítés folyamatán.
– Jöjjenek máskor is hozzánk, invitált az asszisztensnő! – és kislányom ezt azonnal boldogan meg is ígérte.
Mindent egybevetve, már én sem sokalltam annyira a tetű-szafarira befizetett összeget. Csak azt nem értem ma sem, miért kellettek az apró, törékeny tetvecskék kiirtására a díjbirkózó meg a szumós? Na, de ne tegyük a tetűt a gallér mellé, úgyis odamászik! A választ nem tudom.

Másréti Zoltán