Benedek Elek számvetése 1919–20-ban

Benedek Elek önéletrajzi művében, arányait tekintve terjedelmes részt fordított az 1918–19-es időszak, a magyarországi kalandor- és rémuralom elbeszélésének, vagy­is – ahogy 1945 után járta a hivatalos történetírásban – az őszirózsás forradalomnak és a tanácsköztársaságnak.

Ahogy maga a szerző mondja az előhangban, élete legszomorúbb tavaszán, 1919-ben fogott az Édes anyaföldem! című könyve írásához. Azzal az érzéssel kezdett munkához, hogy élete utolsó könyve lesz ez, amelynek nyilvánosságra kerülését meg sem éri, annyira korlátozottnak ítélte az írói szabadságot és az igazság kimondását abban a történelmi helyzetben. Aztán 1920 szeptemberében úgy látta, dereng a magyar ég, s így megjelenhet az a könyve, amelyről így vélekedett az előhangban: „az ország színe előtt róhatom le régi adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti határt, s jutalma: ’honját a hazában’ nem leli…”

Benedek Elek saját életével és a magyarság történetével vetett számot ekkor. Aminek megírására vállalkozott egy végzetes kimenetelű időszakban, az: egy nép s egy ember története – amint a mű alcíme előrejelzi.

Azt gondolom, éppen az idei centenáriumi megemlékezések, illetve a közhangulat közepette volt érdemes elidőzni az Édes anyaföldem! keletkezéstörténeténél, s a továbbiakban is a könyv azon részeit emelném ki, amelyekben a szerző a száz évvel ezelőtti Magyarország összeomlását, az állam szétesését s egy nemzet tragédiáját beszéli el, személyes tapasztalatai által hitelesítve.

Az elbeszélésből kitűnik, nem nyerte meg az író tetszését Károlyi Mihály, amikor 1908 tavaszán egy, a gróf által kezdeményezett szűk körű tanácskozáson vett részt. A tíz évvel későbbi figuráról aztán kijelenti, ha nem is ő csinálta meg a forradalmat 1918 őszén, nagy része volt a hadsereg szétzüllesztésében. Úgy vélte a vörös gróf, ezáltal a fegyverszüneti tárgyalásokon jobb eredményt érhet el. A tárgyalófél, egy francia tábornok azonban nemzete ügyének árulóját látta benne, s porig alázta, mondván a „válogatott” magyar küldöttségnek: „Hát ilyen mélyre süllyedtek?” Kalandor volt, vonja le a következtetést az író, s uralgásának következménye Kun Béláék rém­ural­ma 1919 tavaszán és nyarán. Ekkor maradt úgymond munkanélküli Benedek Elek, az új hatalom betiltotta ugyanis gyermeklapjának, a Jó Pajtásnak a kiadását.

„A mesebeli feketegyász város Budapest: ez a város meghalt – kezdi elősorolni az író észleleteit az ország és saját maga állapotáról. – Utcáin hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki. A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez, sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő ’üzem’ kommunizálva, munkások és megtűrt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem termelnek. Magas fizetés – hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e rablógazdaság hosszú életű? (…) Huszonnégy óra alatt akarják átgyúrni a lelketlenül megcsonkított országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek nem akarnak hosszú életűek lenni, mert arra tanítják a gyermeket, hogy ne tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tűzhely: serdülő fiúknak, lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt, hogy rászabadítják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra – ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik a tanítást. (…) Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra kínozása – ez az új világ. (…) Nekem, mint a gólyának, két hazát adott végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szíve. Az egyik elveszett, a másikban fogoly vagyok, szabadon ülő, senyvedő fogoly.” (II. k., 252–154.)

Ilyen nyomasztó külső és belső viszonyok között lép színre az író felesége, aki a „meghalt” városban egy napon addig megy, amíg be nem szerzi a férjnek kedves írópapírt, ötszáz ív papirost, hogy megírhassa népe és a saját maga életét. „Én, a koldus író, róhatom-e le adómat értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel (…), amelyben egy halálra ítélt népnek s e nép fiának az élete folyását szándékozom egyszerűen, minden tódítás, színezés, röviden: hazugság nélkül megörökíteni (…).” (II. k., 255.)
Benedek Elek könyvét Erdélyben legutóbb a Hargita Kiadóhivatal jelentette meg a Székely Könyvtár 52. és 53. köteteként.