Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Böszörményi Zoltán Kovásznán

Böszörményi Zoltán Kovásznán Kultúra

Aradi származású erdélyi költő, író, a Nyugati Jelen napilap, valamint az Irodalmi Jelen folyóirat tulajdonosa, és egyben Monte Carlóban élő milliárdos Böszörményi Zoltán nemrég Kovásznán mutatta be kötetét, ismerőse, Gazda József meghívására. Mi a költészetéről és milliárdos tevékenységéről kérdeztük.
– Miként került kapcsolatba az irodalommal?
– Édesapám, Böszörményi Zoltán Aradon újságíró volt, a Vörös Lobogót szerkesztette, novellákat, riportokat írt, és azt szerette volna, ha valamilyen formában én is folytatom az ő munkásságát. Ezért nyaranta egy oldalnyi írást kellett bemutatnom, de ki ír „egy oldalt”, amikor az megterhelő, főleg, hogy akkoriban 10 éves lehettem. Végül úgy oldottam meg az oldalnyi szöveget, hogy verseket kezdtem írni. Így kezdődött minden, és 12 éves koromban már megjelent az első versem a Vörös Lobogóban, aztán tovább folytattam az írást, később már Napsugár szerkesztőségébe jártam be, ahol Lászlóffy Aladár, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Bálint Tibor egyengették az utamat.
– A Kényszerleszállás Shannonban kötete egy halálközeli élményből született. Mit élt át akkor, a repülőgép meghibásodásakor? Változott-e valamilyen értelemben az élete a történtek után?
– Amikor a gép meghibásodását a pilóta bejelentette, megmozdult bennem valami. Az óceán felett, a gép szárnyán keresztül engedték ki a kerozint, ami hatalmas fehér sugárban ömlött ki, és csodálatos látvány volt. Nyilván, hogy az ember olyant él át ilyenkor, amire nincs felkészülve. Miközben mindez történt, igyekeztem lejegyezni a gondolataimat, a belső vívódásomat. Amikor a gép leszállt, akkor a pilóta tudatta velünk, hogy a tűzoltók is közbe kell lépjenek. Arra gondoltam, hogy van még elég kerozin ahhoz, hogy felrobbanjunk. Az életem nem változott, de később, amikor leszálltunk, és megláttam azt a sok fiatalt, akik a gépen voltak, megdöbbentem, hiszen az a sok emberi élet is mind oda veszhetett volna. Ez elgondolkodásra bírt.
– Sok helyen úgy említik önt, mint az erdélyi milliárdost. Ön inkább milliárdosnak, vagy költőnek tekinti magát?
– A pénz nem ad sem rangot, sem státuszt. A pénz olyan, hogy akkor is gondot jelent, ha van, és akkor is, ha nincs. Ha van, akkor gondot jelent, mert be kell osztani, kell mozgatni, oda kell tenni dolgozni, ami nem olyan könnyű. Nem tekintem magam milliárdosnak, egyáltalán mi köze van a költészetnek a pénzhez? Talán annyi, hogy vannak emberek, akik az írásból meg tudnak gazdagodni, én nem tartozom közéjük.
– Ön mecénás is. Hogy látja, Erdélyben a tehetős magyarok mennyire állnak az irodalom mellé?
– Tudok valakit, aki sok pénzt tett az irodalomba, Nagy Eleket Kolozsvárról, Méhes Györgynek a fiát, viszont ő sem fordított erre annyit, mint én, hiszen nem öndicséretből mondom, de több mint 20 éve mecénáskodom. Persze, még vannak más mecénások is, viszont olyan nagy számban nincsenek, ennek talán az az oka, hogy nem tudtuk őket megszólítani, nem sikerült megtalálnunk azt a nevezőt, amivel minél több erdélyi tehetős magyar embert rábírtunk volna arra, hogy segítsék az irodalmat. Itt megjegyezném, hogy a mecenatúra nem valami kiváltság, nem hivalkodni kell vele, én is bár hosszú évek óta végzem, mégis igyekszem diszkréten tenni, és nem kérkedni.
– Mik azok a témák, amikről szívesen ír?
– Minden író saját magát írja meg.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás