Bukovinai székelyek – Hányatott sors

Önismeretünket gazdagítja a Körösi Csoma Sándor-napok alkalmából Kovásznán évről-évre megrendezésre kerülő tudományos értekezlet, amelyen a Kárpát-medencéből és nagyvilágból idesereglett magyarságkutatók ismertetik munkájuk eredményeit. Az alábbiakban dr. Ságodi Ibolyának a bukovinai székelyekről ott elhangzott nagy ívű előadását ismertetjük kivonatosan.

A határőrség erőszakos megszervezése miatt sanyarúvá vált székely sors Hadik András gróf (1710–1790), huszár altábornagy, Erdély főparancsnokává történt kinevezésével (1764) kezdett jobbra fordulni. Az általa indított és irányított vizsgálat során ugyanis kiderült, hogy a madéfalvi veszedelembe torkollott lázadások kitöréséért nem a nép és papjai voltak a bűnösek, hanem akik megvonták tőlük a több évszázados kiváltságokat. Mindezek tudatában, miután Bukovina osztrák fennhatóság alá került (1774), Hadik oda telepítette a Moldvába menekült székelyek egy részét. Így jött létre Radóc (Rădăuţi) környékén a négy bukovinai székely falu, Fogadjisten (1776), Istensegíts (1776), Hadikfalva (1785) és Andrásfalva (1786), illetve kissé távolabb Józseffalva (1785).

A telepesek családonként 36 holdnyi földet kaptak, ami azonban az örökösödés következtében néhány évtized alatt felaprózódott a sokgyermekes székely családok tagjai között. Így az már nem tudott megélhetést biztosítani, és az egyre nehezebb életkörülmények elvándorlásra kényszerítették őket. Ennek következtében 1883-ban az Al-Duna menti Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4000 ember. Az elkövetkezőkben pedig az Arad megyei Gyorokra (1883), Dévára (1888–1892, illetve 1910), Vajdahunyadra (1892), a Hunyad megyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra (1910) további 2500-3000 személy költözött. Belgrád mellett 3520 személy telepedett le (1883), szép számban voltak viszont olyanok is, akik Kanadába és Brazíliába vándoroltak ki, és még hosszasan lehetne sorolni azokat a településeket, ahová a bukovinai székelyek kirajzottak.

Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum következtében román fennhatóság alá került Bukovinában maradtak sorsa még rosszabbra fordult. „Mérhetetlen szegénységben, az éledő román nacionalizmus és sovinizmus, fojtogató szorításában vergődött a bukovinai magyarság. A tanítók zömét elűzték, a magyar tannyelvű oktatás megszűnt. A magyar kultúra minden megnyilvánulása a templomok falai közé szorult.” Mindezek következtében 1941-ben az öt bukovinai székely falu valamennyi lakóját, közel 14.000 embert néhány hét alatt a magyar állam áttelepítette a szerbektől frissen visszafoglalt Bácskába, vagyis a Szabadkától Újvidékig terjedő területre.

Az elkövetkező szűk három és fél év alatt itt is a rájuk jellemző szorgalommal művelték a földet, templomokat, iskolákat és állomásokat építettek. Létük felfelé ívelő korszakának 1944 októberében azonban ismét vége szakadt, hiszen mindenüket hátrahagyva, földönfutóként kellett meneküljenek a visszatérő szerb hadsereg elől. Hányattatásuk 1945-ben ért véget, Tolna és Baranya megyében történt letelepítésükkel. Itt ugyanis származásukra büszkén, értékrendjüket, szokásaikat és népviseletüket megtartva, háboríthatatlanul élnek azóta is.