Dimény H. Árpád kedvenc könyvét ajánlja

Egy szerelem emléke (1972. szeptember)

„Kezdetben volt a te, volt az ott, volt az akkor, volt a kék égbolt, volt a napsütés, volt a tavasz, volt a meleg (…)” – ezzel indul Oravecz Imre 1972. szeptember című verseskötete (?), szerelmi regénye (?), terápiás önelemzése (?) – nevezhetjük bármelyiknek, de tény – költői túlzással élve –, hogy már azelőtt hatással volt költészetemre, hogy elolvastam volna.

Ha elsőre kell könyvet ajánlani, akkor minden bizonnyal azt választjuk, amelyik a legmélyebb nyomot hagyta bennünk. Az 1972. szeptember már az első oldal, bejegyzés, vers elolvasása után a kedvencemmé vált, és azóta sem győzöm megköszönni Fekete Vincének, hogy felhívta rá a figyelmemet, mint ahogyan azt sem, hogy megismerkedhettem, sőt házamban megvendégelhettem az általam is nagyra becsült Oravecz Imrét.

Miről szól a kötet? Az élet egyik nagy hatalmáról, a szerelemről, amely áthatja mindennapjainkat. A szerelem fokozatairól, helyszíneiről, színeváltozásáról. Az ismerkedés, féltékenység, megcsalás, szakítás, öngyilkosság, újrakezdés témáiban leírva, vallomásszerűen a naplóformát követve, holott a szerző már az előszóban leszögezi, nem annak szánta, irtózik is a napló fogalomtól, mindezt azért írta le, mert fojtogatta, kikívánkozott belőle. Egy önvizsgálat kísérlete, amelyet mindannyian számtalanszor megteszünk életünk fordulópontjai során. Persze nem költőként, íróként, nem azokkal a nyelvi eszközökkel. Apropó nyelvi eszközök, Oravecz végig a közérthetőségre törekszik, a versek – szögezzük le, márpedig azok – az élőbeszédet utánozzák, de nem kell attól tartanunk, hogy a leírtak sablonossá válnak, vagy, hogy azt az érzését kelti bennünk, hogy egy szappanopera forgatókönyvét olvassuk, ahhoz túl életszagúak a versek, ráadásul a hosszú körmondatok ritmusa és szintaktikai rendszere költői magasságokba emeli a hétköznapit.

A könyv egy szakítás történetét – igen, attól még szerelem, sőt a fájdalmasabb fajta – boncolgatja, azt, amikor a te-ből ő lesz, amikor a „kék égboltból fekete füst, a tavaszból tél, a melegből hideg.” Oravecz antropológusokra jellemző hitelességgel írja le a történéseket, kozmetikázás nélkül, függetlenül attól, hogy szégyellnivaló-e, bántó-e vagy fájdalmas. És már az előszóban arra is választ ad, hogy miért merészkedett elő szellemi csigaházából: „mert világossá vált előttem, hogy ami rám szakadt, és bárkire rászakadhat, az nem volt, az sosem véletlen, és valahol van rá magyarázat, ha van egyáltalán emberi ésszel felfogható magyarázat arra, amibe képtelenek vagyunk beletörődni.”

Amikor olvastam, és újra- meg újraolvasom, úgy érzem, nekem és rólam szólnak az írások, mikor melyik talál meg, és ebben rejlik ennek a kötetnek az ereje, melyet Oravecz költészetének egyik magaslati pontjaként határoz meg a kortárs irodalom is.