Egy életút állomásai

Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész, intézményvezető egyike azon erdélyi magyar értelmiségieknek, akik szerényen, de konok céltudatossággal végzik értékmentő és -teremtő munkájukat. Akik a vállukon hordják nemzetünk mázsás gondjait, és siránkozás helyett ezek megoldásán fáradoznak, a magatartásukkal másokat is erre ösztökélvén. Akik a velük született szép iránti érzék és érzékenység, valamint a megszerzett műveltség és tudás birtokában a nagy próbatételek idején is állják a sarat. Akik hiszik és vallják, hogy a minket újból és újból fenyegető sötétségnek a kultúra lámpását kell nekiszegezni. A Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett szakemberrel a március 16-án esedékes 65. születésnapja és nyugdíjba vonulása alkalmából beszélgettünk életútról, kudarcokról, megvalósításokról és tervekről.

Vécsi-Nagy Zoltán az ősrégi főnemesi családból származó báró Kemény János író, kultúratámogató, színházigazgató, az Erdélyi Helikon néven elhíresült íróközösség összekovácsolója, a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megalapítója unokájaként látta meg a napvilágot 1956-ban Marosvásárhelyen. A családban Tátinak szólított nagytata választékos modorú, jó megjelenésű, udvarias és előzékeny, másokra odafigyelő, sokoldalú műveltséggel rendelkező úriemberként él az elhunytakor (1971) még alig 15 esztendős Zoltán emlékezetében. Szívesen szentelte idejét az unokáinak, játszott és horgászott velük, cirkuszba és cukrászdába vitte őket, ezért rajongtak érte. Erényei ellenére azonban, a származása okán a kommunista diktatúrában osztályellenségnek számított, és ezt bizonyos helyzetekben az utódaival is éreztették.

Kultúrakedvelő, -pártoló, -művelő és -terjesztő családban nőtt fel, így nem véletlen, hogy érettségi után művészettörténészi pályára szeretett volna lépni, de kénytelen volt lemondani erről az elhatározásról. Ez a család barátjának számító Paul Constantin művészettörténész, egyetemi tanár tanácsára történt, aki arra figyelmeztette, hogy főnemesi hátterével és magyarként semmi esélye sincs, hogy sikeresen felvételizzen erre a szakra.
Ez volt az első nagy pofon, amit megbélyegzettsége miatt kapott. A következő az akkor még kötelező sorkatonai szolgálatba való besorolása kapcsán csattant, amikor kiderült, hogy a Duna-csatornánál végzendő munkaszolgálatra szánták. Csupán közismert festőművész és tanár édesapja közbenjárására sikerült az embertelen körülményeiről, valamint az ott elhunytak magas számáról hírhedt büntetőtábort elkerülnie. Végül a gyalogosokhoz vitték katonának, ahol a zsenge gyermekkorában megmutatkozó rajztehetsége és az édesapja jóvoltából elsajátított ecsetkezelési technikájának köszönhetően olykor mentesült a minden adandó alkalommal nyakába sózott kemény fizikai munka alól.

Leszerelése után kirakatrendezőként tevékenykedett szülővárosában, szabadidejében festett, valamint vizuális és hagyományos verseket írt. Művei részét képezték a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) által szervezett kiállítások anyaga, és költeményei közül több is nyomdafestéket látott. Háromszor felvételizett a kolozsvári képzőművészeti főiskolára, a már említett okok miatt azonban a küszöbön minden alkalommal elbukott. Nem csoda tehát, hogy a szülei 1979-es tragikus halálát követően, hosszas vívódás után elhatározássá érlelődött benne az ország elhagyásának gondolata, és 1985-ben kérelmezte a Magyarországra való kitelepedését. E lépéssel újabb fekete pontokat szerzett magának, és ennek következményeként a kérelme beadása, illetve jóváhagyása között eltelt hároméves időszakban egy gyárban dolgozott rajzolóként. Erdélyből 1988-ban távozott feleségével, Sükösd Emesével és ötéves kisfiukkal, Gergővel.

Segítőkész ismerősei jóvoltából Hatvan városában leltek új otthonra, és vetették meg a lábukat. Közülük is kiemelkedik Kocsis István könyvtárigazgató személye, aki munkahelyet biztosított számára az általa vezetett intézményben. Egy szűk esztendő múltán a helyi Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, és 2002-től az igazgatója lett. Második nekirugaszkodásra felvételt nyert (1993) a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) művészettörténeti szakára. Kedvenc tanára a Párizsból éppen hazatért Passuth Krisztina művészettörténész volt, akivel szoros szakmai kapcsolatba került, és a diplomadolgozata elkészítését (1998) is ő irányította.

Időközben elvált, majd újranősült, és második, farkaslaki származású feleségével, Jakab Ágnessel elkezdett hazajárogatni. Így kötődött újra szorosabb szálakkal hőn szeretett, de hosszú éveken át csak a szívében őrzött és emlékeiben élő szülőföldhöz, amelynek elhagyása után, rokonok hiányában, a kapcsolata megszakadt. A bennük ekképpen elindult lelki folyamatok eredményeként végül feleségével együtt visszatértek Erdélybe, és Székelyudvarhelyen helyezkedtek el, ahol a város vezetése számukra állást biztosított. Így vált Vécsi-Nagy Zoltán 2008-ban a Haáz Rezső Múzeum munkatársává, ahol megadatott neki, hogy az anyaországban megszerzett tapasztalatait és tudását itthon kamatoztathassa.
Felsorolni is nehéz az általa szervezett és rendezett képzőművészeti kiállításokat és szimpóziumokat, vagy a nevével fémjelzett művészettörténeti vonatkozású írásokat, de hozzájárult számos képzőművészeti hagyaték feltárásához is. Nem véletlen tehát, hogy első pillanattól az Erdélyi Művészeti Központot (EMŰK) megálmodó és létrehozó lelkes és elhivatott csapat tagjai között találjuk, mint ahogy az sem, hogy őt bízták meg a 2013-ban Sepsiszentgyörgyön útjára indított EMŰK vezetésével. Az intézmény éléről most leköszönő Vécsi-Nagy Zoltán mély meggyőződése szerint a helyét egy értékközpontú, előítéleteken és ellenérzéseken felülemelkedni képes, széles látókörű, szervezni és küzdeni tudó személynek kell foglalkoznia.

Nyugdíjas éveit a család és unokák nyújtotta örömökön kívül édesapja, Nagy Pál életrajza megírásának, valamint Kemény János szellemi és Sükösd Ferenc festőművészeti hagyatékának a feldolgozására szeretné fordítani. Sepsiszentgyörgyöt sok értékes embernek otthont nyújtó, pezsgő kulturális élettel telített városként ismerte meg, és véleménye szerint ezt a jellegzetességét a jövőben még jobban meg kell erősíteni.