Elmélkedés a hitről

Egy-egy versük elemzésén keresztül vizsgálta Arany János, Reményik Sándor és Ady Endre Istenhez fűződő viszonyát dr. Reisinger János irodalomtörténész Magyar költők a hitről címmel a Bod Péter Megyei Könyvtárban megtartott nagyívű előadásán. Ennek során a hit fogalmát is sikerült közérthetően meghatároznia.

„A vallást szüleinktől és az iskolától hagyományként kapjuk, de ez még nem a hit, vagy legalábbis nem az igazi hit. Az igazi hit az ember személyes drámájának Gyümölcse” – idézte Pilinszky Jánost (1921–1981) az előadó, majd értelmezte az általa megfogalmazottakat. Véleménye szerint a költő azért írja, hogy a hit személyes dráma gyümölcse, mert az amúgy is megpróbáltatásokkal tűzdelt emberi élet legnagyobb küzdelme a valószínűségtől a bizonyosságig való eljutásért folyik. Választ keresünk ugyanis létünk nagy kérdésére, hogy miért vagyunk a világon, mi a hivatásunk? És így juthatunk el a hithez, ami viszont nem csak vallásos megnyilvánulásként, hanem hivatás- vagy küldetéstudatként is értelmezhető.

De bármiként is fogjuk fel, hinnünk kell valamiben, különben az életünk is céltalanná, értelmetlenné válik, hiszen hit nélkül nincs boldogság, nincs jövőkép, nincs reménység. A hit birtoklásáért azonban tudatosan vagy nem, de mindenkinek meg kell küzdeni, még akkor is, ha Isten létét elveti. Így az sem véletlen, hogy a Bibliában a hit jelképe a tűzben megpróbált arany, mert a hit egy folyamatosan fejlődő és tisztuló valóság.

A hit és a hozzá fűződő nagy kérdések a magyar költészetben is hangsúlyosan jelen vannak már a kezdetektől, és ez tetten érhető az élete során folyamatosan megpróbáltatásoknak kitett Arany János (1817–1882) életművében is. Ennek bizonyságaként Reisinger A lejtőn (1857) című, általa csodálatosnak tartott versét olvasta fel és elemezte, amelyben költőnk a hit reményt keltő, éltető energiát sugárzó mivoltát is megfogalmazza, s szavakba önti. És teszi ezt a maga tömör egyszerűségével mondván: „Hittel csüngtem a jövőn!”

Ebbe a sorba ugyanakkor belesűrítette, hogy nem Istenben, hanem embertől származó eszmében hitt, amiben csalódott. Ennek következtében pedig az életéből elpárolgott a hit, és hiánya kilátástalanná tette a mindennapjait. „Most ez a hit… néma kétség,/ S minél messzebb haladok,/ Annál mélyebb a sötétség.”
Reményik Sándor (1890–1941) ugyancsak a hit kérdését feszegető, Elkéstetek (1922) című versének ismertetése után, Ady Endre (1877–1919) Istenhez hanyatló árnyék című versének elemzése következett. Azé a költőé, akinek a kicsapongó életmódja ellenére 40 istenes verse van, amelyek Reisinger szerint a hitért való küzdelem világirodalmi szinten is páratlan lenyomatai. Az említett költeményt pedig ezek megkoronázásának nevezte.

Ennek döbbenetesen fájdalmas vallomást tartalmazó első szakaszában a költő beismeri, hogy a hozzá hasonlóan hitét vesztett, lelkileg összeomlott ember nem tudja sem a maga, sem társai számára felcsillantani az élet elviseléséhez szükséges reménység sugarát. „Akaratomból is kihullasz/ Én akart, vágyott Istenem,/ Már magamat sem ismerem/ S Hozzád beszélni rontás fullaszt.” Utolsó szakaszában pedig leszűri és közzéteszi hányatott élete végkövetkeztetését: „Nem szabad hinni senki másban.”