Előre az Úz völgyében

A maga nemében rendhagyó kötet jelent meg a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a kézdivásárhelyi Pro Press Egyesület közös kiadásában Előre az Úz völgyében címmel, Kocsis Károly szerkesztésében.

Rendhagyó, mert első ránézésre történelmi szakmunkának tűnik, erőssége (inkább) az, ahogyan emberközeli nézőpontból igyekszik megvillantani történelmünk egyik parányi fejezetét. Azt a fejezetét, amikor magyar katonák utoljára vívtak győztes háborút Erdély védelmében. És egyben arra is rávilágít, hogy az Úz völgye nem csak az utóbbi években, hanem évszázadok óta civilizációs ütközőpontnak számít.

A Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös szarajevói meggyilkolása által kiprovokált első világháború 1914. július 28-án tört ki az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának intézett hadüzenetével, gyakorlatilag a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, az Oszmán Birodalom és Bulgária alkotta központi hatalmak, valamint az antant szövetségi rendszert képező Oroszország, Nagy–Britannia és Franciaország között. Románia – bár addigi külpolitikájával inkább a központi hatalmak kegyeit kereste – 1916. augusztus 27-ig megőrizte semleges státuszát, amikor is hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. A hadiállapotot kinyilvánító diplomáciai nyilatkozat átadásával közel egyidőben három román hadsereg kezdte meg a Kárpátok átjáróin való előretörését. Az antanttal kötött katonai egyezmény előírásai szerint a román hadműveletek stratégiai célja Budapest elfoglalása (Erdélyen át), az osztrák–magyar erők összeroppantása volt.

A román királyi csapatok kezdetben komolyabb ellenállás nélkül nyomulhattak előre a védelem nélkül talált területeken, több száz­ezres tömegű civil lakosság menekülését idézve elő ezáltal. Az oda irányított, illetve ott megszervezett osztrák–magyar 7. és 1., valamint német 9. hadseregek azonban hamarosan átvették a kezdeményezést, ellentámadásba mentek át, és a szeptember 30-ra befejeződött nagyszebeni csata, amelyben majdnem három teljes román hadosztály semmisült meg, továbbá a persányi és a brassói vereségeik (október 5–8.) végleg megpecsételték az Erdélyben harcoló román csapatok sorsát. Megkezdődött a visszavonulásuk, nagyjából azon szorosok, átjárók irányába, amelyeken keresztül betörtek.

Az Úz-völgy felé visszavonuló román erőket kezdetben közvetlenül a cs. és kir. 1. lovashadosztály üldözte, amely Nagysink irányából a Hargita-hegység irányába nyomult előre, október 9-én a Tolvajos-tetőn érte utol a román utóvédet, október 11-én vonult be Csíkszeredára, Csíkmindszenten, Csíkbánkfalván keresztül érte el az Úz völgyét. Az alakulat főoszlopa a völgyben tört előre, egyes részei Csíkszentkirályon, Csíklázárfalván keresztül Kászonfeltíz irányába mozogtak. A lovashadosztályt hamarosan felváltotta az Előre néven közismert, a kassai 9., a miskolci 10., a munkácsi 11. és a besztercebányai 16. gyalogezred alkotta kassai m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály, amely október 15-én lépte át a keleti magyar–román határt.

A továbbiakban a frontvonalak jórészt lemerevedtek ezen a szakaszon, holott a hadosztály egységei (egy időben a német 225. hadosztály, valamint hosszabb-rövidebb ideig más osztrák–magyar alakulatok is harcoltak a térségben) még több mint egy évig álltak itt szemben a román, majd az őket felváltó orosz csapatokkal. „Az Előre hadosztály az Úz és a Csobános völgyét és az ezeket kísérő magaslatokat védte. Német egységek is harcoltak itt, soraikban – legalábbis Sebő Ödön szerint – egy bizonyos Erwin Rommellel, aki később altábornagyként a második világháború egyik meghatározó szereplőjévé vált… És bizony székely katonák is dicső helytállásról tettek itt tanúbizonyságot, főként a híres Tigris-zászlóalj kötelékében, mint például a hősi halált halt Székely István őrvezető és Tóth István szakaszvezető” – olvashatjuk a szerkesztő által jegyzett Előszóban.

A hadosztály 1917. március 8-án, a Magyarós-tető visszafoglalásával valósította meg legjelesebb fegyvertényét, amelyet aztán a háború végéig sikerült is megtartani. A Keleti–Kárpátok szorosaiban a magyar és székely katonák bebizonyították, hogy fegyverrel lehetetlen legyőzni őket, amikor hazájuk védelme a tét.

Az Úz völgyében, illetve közvetlen környékén zajló harcoknak állít emléket ez a kötet, amelynek vezérfonalát az egykori 10-es honvéd, Sassy Csaba 1931-ben Miskolcon, Hét ország frontján, 1915-18 címen megjelentetett háborús naplója képezi. A szerkesztő ehhez számos más korabeli visszaemlékezésből, ezredalbumból válogatott össze az 1916-1918-as Úz-völgyi eseményekhez kapcsolódó részleteket, naplószerűvé összeszerkesztve azokat, egyfajta felvezetőként pedig Halász Gyula jeles földrajztudós 1917-es keltezésű visszaemlékezése szolgál.

A harctéri naplót Gottfried Barnának, a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára főlevéltárosának bevezetője, valamint Tamás Sándornak, Kovászna Megye Tanácsa elnökének az Úz völgye térképi megjelenítését elemző, rendkívül gazdagon adatolt dolgozata egészíti ki, helyezi azt értelmező keretbe. A budapesti HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum több mint 130 korabeli, az Úz völgyében készült, többnyire eddig meg nem jelent háborús fotót bocsátott a szerkesztő rendelkezésére, ezek mellett Kövér Gyula ugyancsak egykori 10-es honvéd helyszíni rajzai, karikatúrái képezik a 380 oldalas, igényes kivitelezésű könyv képanyagát, amelyet kedden Kézdivásárhelyen, szerdán Sepsiszentgyörgyön mutatnak be 18 órakor.