Erdély kevésbé ismert kuriózumai (13.)

Nem tudjuk pontosan, mikortól állt Szármizegetuza, a dákok régi fővárosának vára, de Burebiszta előtt már biztosan igen. Erre utal az európai megalitépítkezésekkel való hasonlósága. Folytatás pénteki lapszámunkból.

Az igazi Sarmizegetusa, a legendás dák főváros még ma is egy nehezen megközelíthető helyen, 1200 méteres magasságban, a „Gredistyei-dombon” (Dealul Grădiștei), a Kudzsiri-havasokban, illetve a Surján (Șureanu)-hegységben épült. Az ország leghíresebb régészeti feltárása. Szászvárostól (Orăștie) délre kb. 35 km távolságra található a Gredistye-patak völgyfejében, a Godeanu- és Fehér-patak közti keskeny hegyháton. A Gredisty–Csoklovina Natur Park része.

A Szászvárosi-hegyekben kialakított 6 citadellás védelmi rendszer katonai, politikai és szakrális központja volt. Körülötte, lennebb a hegységben Luncani, Piatra Roșie, Costești–Blidaru, Costești–Cetățuie, Căpâlna és Bănița őrizték a felvezető utakat. Az egyetlen megalitépítkezés a Kárpát-medencében, amely akár az erdélyi Stonehenge nevet is viselhetné. A várhoz legközelebb eső település Grădiștea de Munte, magyarul Várhely. 2016. május 25-én avatták az újdonságnak számító aszfaltozott erdei utat, amely Costeștiből indul, áthalad Gredistyén, és a volt 705-ös erdei úton folytatódik a romterültig. Hossza 19 km.

A helység nevének etimológiai fejtegetésével Liviu Mărghitan és Ioan I. Russu foglalkoztak. Szerintük a zerni (sarmi) szó sziklát, követ, hegycsúcsot jelent; míg a második szótag, a zeget jelentése paliszád, vár. Eszerint Sarmizegetusa nem más, mint Sziklavár, vagy vár a hegycsúcson, magas vár vagy paliszádvár.

2000-ben, amikor turisztika szakos diákjaimmal Sarmizegetusán jártunk, zuhogó esőben dagasztotta autónk a sarat a hepehupás erdei úton. Előttünk két ázott, hátizsákos alak cuppogott a tócsákban. Megálltunk mellettük, és szóltunk, hogy ha Sarmizegetusa érdekli, elvisszük őket is. Csehek voltak. Nem tudom, hogyan, de egyből megértették, mit mondunk. Volt még előttünk vagy 14 km. Mivel már jócskán esteledett, csak a Fehér-pataki táborhelyig akartunk menni. Kértük a cseheket, maradjanak ők is, majd más nap megnézik a dák fellegvárat, ami a „natur” kempingtől 2, 5 km-re esik. Hallani sem akartak a táborozásról, és úgy eltűntek a sötét estében, mintha soha nem is lettek volna ott. Csak jóval később kezdett az ügy gyanús lenni, amikor egyre több szó esett a fémdetektorokkal portyázó „turistákról”. Aztán a tv-ből megtudtuk, hogy idegen kincskeresők spirál alakú arany karpereceket ástak ki a dák fővárosban, nagyjából akkor, amikor mi ott jártunk, és amit a külföldi feketepiacon akartak értékesíteni.

A romterület udvarára nagyméretű lapos kövekkel kirakott, kb. 4 m széles, enyhén lejtős út vezetett. Jobbról a „murus dacicus” (dák fal) megmaradt része kerítette a terület egy részét. Nem is tudom, miért nevezik dák falnak, hiszen nem a dákok találmánya volt. A római birodalomban számtalan helyen építettek ilyen védelmi rendszert, mert hamar elkészült, és nem volt szükség speciális építőanyagra. Jó volt erre a célra mindenféle törmelék. Nahát, a „murus dacicus” két párhuzamos, jókora kockakövekből álló falat jelentett, középen vastag összekötő fagerendákkal. A kőfalak közé bedobáltak mindenféle törmeléket, apróbb köveket, agyagot, homokot, amit aztán agyaggal keményre döngöltek. A fal szélessége legalább négy méter lehetett, de az biztos, hogy elég szélesnek bizonyult egy római harci kocsi szélességéhez, hogy az kényelmesen végighaladjon rajta. Magasságát 10–12 méterre becsültem.

Bent a szabálytalan négyszög alakú téren teljes szépségében ragyogott a nap a zöld, frissen kaszált ókori városban. Az erdő szélén még egy frissen rakott szénaboglyát is felfedeztünk. A tegnapi zord időnek nyoma sem volt – legnagyobb örömünkre, mert így remek fotókat tudtunk készíteni.

A romterületen két kör alakú szentély körvonalazódik. Az egyik nagyobb, melyben a Stonehenge-nél megszokott kősztéléket vastag deszkalapok helyettesítik. A másik kisebb, és csak a kontűrje látszik a földön. Ezen kívül két ókori templom vagy középület négyszögű alapjai rajzolódnak ki a földön, ahol mindkettőben hosszú, kerek oszlopokból álló oszlopsorok láthatók. Az oszlopoknak csak a talpuk van meg, a tetőzetük is hiányzik.

A szentélyek mellett egy tizenkét cikkre osztott kerek andezitlap is található. Valószínűleg napóra lehetett, ami egyben az évet is jelképezte a 12 hónappal. Megcsodáltuk a kőből faragott vizes csatornát és a terakotta kerámiából készült vízvezetéket is. A romterületen egy külön épület a kutatók, látogatók fogadására van fenntartva. Az egész épületkomplexumra rányomja bélyegét a görög kultúra hatása. A szakemberek Sarmizegetusát késő-vaskori településként értékelik. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy 1999-től az UNESCO világörökség listáján szerepel a környező 6 erődítménnyel együtt.

Régebben a dákok szent helyként tisztelték, akárcsak most a románok. Az egész területnek van egy sajátos hangulata, kisugárzása. Közel és távol nincs lakott hely, így a csendet, a vibráló csillogást semmi sem zavarja meg. És ha valaki letelepedik valamelyik szentély közepén, és belehallgat az erdő susogásába, egyszer csak azt veszi észre, hogy szinte transzba esve lebeg a fényözönben. Na, ekkor mondhatja el, hogy megérintette a hely szelleme, amit a latinok is érezhettek, és „genius locii”-nak” neveztek. Szálljunk hát magunkba, ha itt járunk, a régmúlt szól hozzánk!