Erdély második megszállása

Románia 1918. május 8-án, a központi hatalmaktól elszenvedett vereségét elismerve aláírta ugyan a bukaresti békét, de gyakorlatilag már szeptember második felében megszegte azt. Hivatalosan csak november 9-én „mondta fel”, amikor hadat üzent Németországnak, s ultimátumban szólította fel a német hadsereget Erdély kiürítésére. Pár nappal később a román hadsereg – 1916 után – másodszor is átkelt a Kárpátokon, Magyarország ismét nem volt képes megvédeni keleti határait. Ez a mulasztás ezúttal végzetesnek bizonyult.

Erdély – akkor még részleges – megszállására elvileg az 1918. november 13-i belgrádi katonai konvenció adott jogi alapot, amelyben az antant a Maros vonaláig engedélyezte a hirtelen újból szövetségesévé vedlett Románia hadserege számára az előnyomulást. Az első román csapatok még ezt sem várták meg: már október közepén megjelentek az Ojtozi-szoros előterében, november 12-én 13 óra körül pedig a Gyergyótölgyesi-szoroson átlépték a magyar határt. Ugyanaznap egy főként román határőrökből álló különítmény elfoglalta Gyergyótölgyest, és továbbhaladt Gyergyóhollóig, de Sósmezőnél is megjelentek Magyarország területén a román járőrök. (Itt jegyezzük meg, hogy egyes szerzőknél november 10-e szerepel az első román katonák megjelenése napjaként, sőt, Botlik József egy november 7-i dél-erdélyi – Krassó–Szörény megyei – betörésről is tud.)

Constantin Preșan tábornok főerői november 13-án megszállták az összes kárpáti átkelőt, és november 22-én elérték a Borszék–Tölgyes–Gyimes–Csíkszentmárton–Bereck vonalat. A Tömösi- és a Vöröstoronyi-szoroson át csak két nappal később vonultak be Erdélybe: előbb megvárták Mackensen német csapatainak visszavonulását. A reguláris csapatok előtt általában az Erdélyből kiszökött románajkúakból – tisztek parancsnoksága alatt – szervezett légiók haladtak.

A betörő három, meglehetősen gyatrán felszerelt, laza fegyelmű hadosztály összlétszáma alig haladta meg a 10 ezer főt (van, aki 4000 főről beszél). Velük szemben Erdélyt simán megvédhette volna a Goldbach altábornagy parancsnoksága alatt álló 28 zászlóalj, 12 üteg és 1 lovasszázad (összesen 13 662 puska és 82 löveg), Mackensen 60 ezer fős német serégéről, amelyhez másfél osztrák–magyar hadtest is tartozott, nem is beszélve. „A Károlyi-kormány azonban minden egyébbel törődött, csak Erdély védelmével nem. Elrendelte, hogy a Maros vonalától keletre és délre eső területeket katonailag ki kell üríteni. Arra nem is gondolt, hogy a visszavonuló német csapatok támogatását biztosította volna Erdély számára” – írta később nagybaczoni Nagy Vilmos.

A Gyimesi-szoroson átlépő román 6. gyalogos hadosztály november 26-án elfoglalta Csíkszeredát, 28-án Dédát, majd a Maros völgyén – illetve 120 km széles sávban a Radnai-hágó és a Nagy-Szamos között – haladt Gyulafehérvár irányába, hogy a Román Nemzeti Tanács zavartalanul megtarthassa nagygyűlését. December 1-jén elérték Szászrégent, másnap Maroshévízt, Gyergyószentmiklóst és Marosvásárhelyt, s addigra csaknem a teljes Székelyföld román uralom alá került.

Sepsiszentgyörgyöt valamikor december 6-a és 9-e között (a pontos időpontot illetően nem egyöntetűek a források) foglalta el egy 120 (más források szerint 20) fős alakulat, Dumitru Ţigoianu százados vezetése alatt, ugyanakkor (vagy valamivel később; a háromkötetes Székelyföld története szerint csak 1919. január 17-én) Kézdivásárhelyt is elérte az ellenség. Egyes szerzőknél az olvasható, hogy az Ojtozi-szoroson behatoló oszlop szállta meg később az egész Háromszék vármegyét, mások azt írják, Sepsiszentgyörgyre Brassó felől érkeztek, míg a Székely Nép 1918. dec. 18-i száma arról tudósít, „a múlt hét közepén egy román tiszt jelent meg ott, s közölte, hogy legközelebb Csik megyéből pár száz román katona érkezik a székely város megszállására. A polgármester erre a megszállásról a sepsiszentgyörgyivel azonos tartalmú hirdetményt tett közzé, amelynek első pontja a fegyverek beszolgáltatása a szokásos főbelövetés ígéretével.”

„Szombaton délután Tigojan kapitány vezetése alatt 120 főnyi román sorkatona szállta meg Sepsiszentgyörgy városát. Ebből 40 ember egy tiszt vezetése alatt a pályaudvart szállotta meg, 80 ember pedig a várost. A román fegyveres erő emberei – a tisztek kivételével – szerfölött gyengén vannak felszerelve. Tigojan kapitány ellenőrzése alá helyezte a postát, elrendelte a fegyverek beszolgáltatását, feloszlatta a nemzetőrséget, s az utazást igazolványhoz kötötte. A megszálló csapatok lefoglalták a katonai raktárakat. A megszálló csapatot a Hungária szállodában helyezték el. Incidens eddig nem történt, csak az utazó közönség panaszkodik, hogy az utazó poggyászok átvizsgálása körül kíméletlenül járnak el.”

Székely Nép, 1918. dec. 11.

December 6-án esett el Székelyudvarhely, december 8-án pedig a román katonák megjelentek Dicsőszentmártonban, ahol a helyi Román Nemzeti Tanács azonnal átvette a hatalmat, erőszakkal. December 16-án következett Segesvár és Medgyes…

A maradék magyar csapatok a Maros mögé vonultak vissza, Erdély megszállását – a vasúti szállítás nehézségein túl – csak a német kivonulás akadályozta, a délről betörő román csapatok a nyomukban haladtak 24 órás követési távolsággal. A 2. vadász hadosztály december 5-én vonult be Brassóba a Tömösi-, 6-án Nagyszebenbe a Vöröstoronyi-szoroson át. Később Alvincen és Piskin át egy különítményt Petrozsényba irányítottak.

Közben Clemenceau francia miniszterelnök, a párizsi békekonferencia elnöke december 2-án, tehát a gyulafehérvári nagygyűlés másnapján táviratban adta meg az engedélyt a román hadseregnek a Maros átlépésére, azzal a kikötéssel, hogy azt nem kell a magyar kormány tudomására hozni. December 3-án a románok Marosludasnál ezt meg is tették, 11-én megszállták Sajómagyarost és a nagyenyedi vasútállomást, 20-án Nagyenyedet, Székelykocsárdot és Vízaknát. A magyar csapatok, azzal a paranccsal, hogy minden összeütközést kerüljenek el, a Kolozsvár–Torda–Nagyenyed–Gyulafehérvár–Zám vonal mögé vonultak vissza.

Ellenállásba nem ütközvén, a románok december 23-án elfoglalták Tordát, 24-én Kolozsvárt, 26-án Dést, 1919. január 7-én Nagybányát, január 14-én, az egresi, illetve a zsibói áttörést követően Zilahot és Bánffyhunyadot. Január 17-én elérték Máramarossziget–Déva, a balszárnyon pedig a Csucsa–Zám vonalat.

A Székely Hadosztály ekkor vette fel velük a harcot, január 14–20. között sikeres ellenállást fejtvén ki Zilahnál, Cigányinál, Bánffyhunyadnál, a Csúcsai-szorosnál. Kratochvil Károly óriási létszám- és fegyverzeti hátrányban küzdő egységei hátrálni kényszerültek, és a román hadsereg február elejére elérte a földrajzi Erdély északi és nyugati határát. Az arcvonal ekkor a Szinyérváralja–Szilágysomlyó–Csucsa–Vaskóh vonalon húzódott, egészen az április 15-én meginduló román offenzíváig.

A román hatóságok szigorú intézkedéseket, egyebek mellett kijárási és gyülekezési tilalmat, sajtócenzúrát, valamint botbüntetést vezettek be. Utóbbit előszeretettel alkalmazták a magyar közösség prominens képviselőinek megfélemlítésére és megalázására. Tömeges letartóztatások és bántalmazások történtek, amelyek számos halálos áldozattal jártak. Kolozsváron a román karhatalom 18 tüntetőt lőtt agyon. A városokban, többek között Zilahon is súlyos atrocitásokat követett el a román katonaság, beleértve a fosztogatást, bántalmazásokat és nemi erőszakot. Szemtanúk tanúvallomásai szerint különösen a volt osztrák–magyar hadseregbeli román tisztek és katonák kegyetlenkedtek.

(konfliktuskutato.hu)