Erdély Széchenyije

Gróf Mikó Imre élete és munkássága összmagyar nemzeti örökség, egy olyan ember hagyatéka, aki nem dicsőségre vágyott, hanem hatni akart – összegezte az iskola egyik alapítójának, támogatójának máig is tartó hatását Egyed Ákos történész, akadémikus ez év februárjában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dísztermében az intézmény fennállásának 160. évfordulója alkalmával tartott előadásán.

Élete példa értékű, s bár nem mindig sikerült történelmi küldetését teljesítenie, tudományművelő és -szervező, intézményalapító és -pártoló tevékenységével örökre beírta nevét a nemzetünk haladásáért munkálkodók könyvébe, s méltán érdemli ki ma is a kortársaitól kapott Erdély Széchenyije nevet.

Életpályájának és tevékenységének alábbi vázolásában Egyed Ákos 2005-ben, a debreceni DUP kiadónál megjelent monográfiájára hagyatkozunk. Ebből kiderül, hogy a Mikó, a Nemes és a Kálnoky ősi székely családok közös őse a sepsiszéki Bálint család Akadás nevű tagja, akinek 1252-ben IV. Béla király a Barcaság és Székelyföld közötti Terra Zeket, a ma is Székföldnek nevezett (Árapatak, Erősd, Hídvég és Nyáraspatak) területet adományozta. A Mikó család birtokai Hídvég, Oltszem és Sepsibodok környékére terjedtek ki, gróf Mikó Imre (Zabola, 1805. szept. 4 – Kolozsvár, 1876. szept. 16) mint Pál nevű felmenőjének leszármazottja, a család hídvégi ágához tartozott. Ő maga Zabolán látta meg a napvilágot anyai nagyszülei, Mikes Zsigmondék házánál. Apja, hídvégi Mikó György Háromszék főkirálybírója volt, édesanyja a zabolai Mikes Borbála.

1813-tól a nagyenyedi református kollégiumban tanult, majd a marosvásárhelyi királyi táblához ment joggyakornoknak, ahol 1825-ben jog- és történelemtudományokból nyert oklevelet. Ifjúkori tevékenységét kettős kötődés jellemezte: magas állami tisztségeket töltött be (főkormányszéki tanácsosi rangig emelkedett, majd erdélyi kincstárnokká, titkos belső tanácsossá nevezik ki), de az erdélyi magyar társadalmi intézményrendszerben is fontos megbízatásoknak tett eleget (a nagyenyedi főiskola és a református egyházkerület főgondnoka, a Kolozsvári Nemzeti Színház elnöke). Egyik párthoz sem csatlakozott, de mind a liberális, mind a konzervatív párttal jó kapcsolatot épített ki. Érzelmeit tekintve nemzeti liberálisnak tekinthető.

Az 1848-as forradalom idején az agyagfalvi székely nemzetgyűlés királyi biztosaként a magyar országgyűlésnek írt jelentésében így fogalmazta meg az egybegyűltek politikai hangulatát: „…harcunk szent és igaz, szabadságért harcolunk.” 1848 decemberében, miután átadta az erdélyi főkormányszék királyhoz küldött feliratát, a bécsi udvar házi őrizetbe vette. Közben feleségének halálhíre is mélyen lesújtotta. A szabadságharcban tehát nem vehetett részt, és Egyed Ákos megállapítása szerint „valószínűleg nem is volt szándékában a fegyveres harcokba egyik fél oldalán sem bekapcsolódni. Ez azonban az ő számára lelki konfliktus lett, még akkor is, ha az erdélyi politikusok többsége tudomásul vette álláspontját. A magyar társadalom azonban, különösen a székelység… elfordult mindazoktól, akik a szabadságharcban nem álltak ki nyíltan a magyar oldalon.”

A szabadságharc utáni vészkorszakban a passzív ellenállási mozgalomhoz csatlakozva tetterejét és szervezőkészségét az erdélyi közművelődés szolgálatába állította, a társadalom, gazdaság, kultúra, oktatásügy és tudományosság területén munkálkodott, több esetben anyagi támogatással segítve a nehéz anyagi helyzetbe jutott és az újonnan alapított intézményeket, újraindítva bezárt vagy működésükben addig korlátozott létesítményeket. Tevékenyen részt vett a még 1844-ben megalakult Erdélyi Gazdasági Egyesület 1854-ben történt újjászervezésében, melynek elnökévé is választották. E beosztását haláláig megőrizte.

A Kolozsvári Nemzeti Színház válságos anyagi helyzetének javítására 1853-ban a közönség anyagi támogatását kérte. Részvények kibocsátását határozták el, Mikó színházi alap létesítését javasolta. A befolyó legnagyobb összeg neki köszönhető, és neki sikerült a nemesi felkelési alap 81.000 forintját császári határozattal a színházi alapba irányítani.

Legfontosabb megvalósítása az 1841-ben már elhatározott, de azóta csipkerózsika-álmát alvó Erdélyi Múzeum-Egyesület volt. Alakuló ülését 1859. november 23-26. között tartották Kolozsváron, ahol a résztvevő 353 tag Mikó Imrét választotta meg annak elnökévé. Az egyesület éppoly fontos művelődési tényezőjévé vált Erdélynek, mint a Magyar Tudományos Akadémia Magyarország számára.

Kezdetben csak távoli szemlélője volt a ma az ő nevét viselő református tanintézmény létrehozását célzó mozgalomnak, ám amikor felismerte annak igazi célját, szükségességét, erejét, azonnal a „közügy” mellé állt, és támogatása annak győzelmét jelentette. E fordulat 1858. május 4-én, az egyházi főtanács ülésén következett be, és egy év múlva, 1859. szeptember 1-jén megnyílt a sepsiszentgyörgyi majdani kollégium első osztálya. A tanodát utána is folyamatosan segítette ügyintézéssel, adományokkal, végrendeletében 3 évi miniszteri hivatalának és képviselőségének összes anyagi hasznát, összesen 120.000 koronát hagyott rá.

A kiegyezés után az Andrássy-kormányban a közmunka- és közlekedési tárca minisztere lett. Az ország vasúthálózatát a Fekete-tenger és az Adria irányába szeretett volna bővíteni, ám az ennek kapcsán felmerülő korrupciós ügyeket már életkora miatt sem volt képes leküzdeni, így 1870-ben lemondott miniszteri beosztásáról. Érdemeként említhetjük azonban, hogy hivatala alatt épült meg a fővárostól Brassóig terjedő Keleti-vasútvonal.

Írott munkái közül kiemelkedik a nagy könyves elődök és kortársak, Bod Péter, Benkő József, Kemény József életének monografikus feldolgozása. Emellett az Erdélyi Történelmi Adatok sorozata a magyar forrásműveket tette széles körben hozzáférhetővé. Élete utolsó éveiben a református egyház ügyeinek rendezésével foglalkozott, 1875 végétől betegsége miatt lemondott minden feladatvállalásról. A családi tragédiákban sem szűkölködő élete (felesége, gyerekei halála) májzsugorodás következtében ért véget. Halálával halt ki a hídvégi Mikó nemzetség évszázados közéleti szerepet vivő férfinemzedéke. A Házsongárdi temetőben fekete márványból készült síremlékét a Mikó család címere ékesíti gróf Mikó Imre jelmondatával: Et facere et pati fortia. Nagy dolgokat cselekedni és hősi dolgokat eltűrni római jellemre vall.

József Álmos