Értékőrzők köreinkben

Két háromszéki személyiség is magyar állami kitüntetésben részesült: Deák Gyula Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át, Kiss Jenő, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár volt igazgatója, (képünkön), a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapítója és tiszteletbeli elnöke a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. Az Áder János köztársasági elnök által az augusztus 20-i magyar nemzeti ünnep alkalmából adományozott állami kitüntetéseket tegnap 18 órától a csíkszeredai Lázár-házban adták át.

A népzene és néptánc hű szolgája

Deák Gyula Levente részére az erdélyi táncházmozgalom aktív tagjaként a népzene- és néptánchagyományok továbbadása érdekében végzett sokrétű értékőrző tevékenysége elismeréseként adományozta Magyarország elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést.  Nagy megtiszteltetés ez, melyről az érintett saját bevallása szerint késéssel ugyan, de annál nagyobb örömmel értesült. Odaítélése ugyanis a személyes elégtételen kívül a határon túl rekedt magyar közösségekre és azok értékeire való állami odafigyelést is jelzi.    

Deák Gyula Levente 1959. május 10-én született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a helyi Bolyai Farkas Líceumban végezte, majd a korszak szokást teremtő kényszerének hatására, a Kolozsvári Mechanika Tanszék gépészmérnöki karára felvételizett. A kommunista hatalom ugyanis nem részesítette sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülésben a humán értelmiséget.

Új állomáshelyére a népi kultúra iránti érdeklődését is magával hozta, és állandó résztvevője, valamint egyik meghatározó alakja lett a kincses városban Kallós Zoltán nevével fémjelzett táncházmozgalomnak. Így érthető módon az egyetem elvégzése és a kézdivásárhelyi Csavargyárba történt kihelyezése után azonnal bekapcsolódott a város kulturális életébe. Tagja lett az itt működő Népszínháznak, és 1985-ben újraalapította az időközben megszűnt táncházat, melynek 1990-ig szervezője és oktatója volt. 1986-ban pedig átvette a Csavargyár műkedvelő néptáncegyüttesének vezetését, ahol oktató, koreográfus és táncosaként, valamint az előadások szervezőjeként dolgozott.

Kovászna Megye Tanácsa és Kovászna Megye Művelődési Felügyelősége 1990 tavaszán kérte fel az újonnan megalapított Háromszék Állami Népi Együttes igazgatói tisztjének betöltésére, melyet elfogadott és azóta is sikeresen lát el.

Vezetésével az évek során a társulat meg- és felmutatta az Erdélyben élő etnikumok népzenéjének és táncának értékeit, széles tömegeket döbbentve rá ezek varázsára. Megőrzésüket és továbbadásukat pedig egy sajátos, a folklór hagyományait a színház eszköztárával ötvöző nyelvezet és megjelenítés kialakításával szeretné elérni. Ennek jegyében pedig olyan értékes előadások születtek, mint a Vérnász, Táncbeszéd, Csávási ballada, Böjttől Böjtig, A banda, Száz évig, Tékozló fiú, Csipkerózsika, Gábor Áron vagy az Erdély-menyegző. Ezek szakmai és közönségsikerei pedig azt bizonyítják, hogy ilyen irányú fáradozásuk nem volt hiábavaló. 

A felsoroltakon kívül a népzene- és néptáncmozgalom támogatására 1992 nyarán Sepsiszentgyörgyön létrehozta a Lajtha László Alapítványt, melynek elnöki tisztét 2017-ig töltötte be. Ugyanakkor 2004-től a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnökeként is népzenénk és néptáncunk életben tartásán és átörökítésén munkálkodik. Az 1991 óta évi rendszerességgel szervezett sepsiszentgyörgyi Népzene- és néptánctalálkozók léte és sikeres lebonyolítása is az említett alapítványnak, valamint a Háromszék Táncegyüttesnek köszönhető.

Könyvvel, könyvért vívott csaták után

Kiss Jenő Sepsiszentgyörgy ismert közéleti személyisége és kultúréletének egyik főszereplője volt évtizedeken át könyvtárigazgatói minőségében. A Romániai Magyar Könyvtáros Egyesületnek alapító tagját és tiszteletbeli elnökét tegnap a csíkszeredai konzulátuson az Áder János államelnök által adományozott Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

– A laudációt félretéve Ön mit tekint érdemének a pályafutásából? Ilyenkor nehezen megnyert csaták szoktak az ember eszébe jutni….

– Nézze, én úgy tekintek erre a díjra, mint ami egy cselekvő közösségnek szól, mert egyedül ötletelhet az ember, de ha nincsen, aki melléáll, akkor semmi sem sikerül. Dehát nem adhatják a díjat 10-20 embernek, hát nekem adták. Ettől eltekintve, a Romániai Magyar Könyvtáros Egyesület létrehozása jó dolog volt, hogy ma is létezik még inkább, de már a kollégák viszik tovább, én csak a bojt vagyok az ostoron. A Mikes Egyesület keretében belül is, amikor az önkormányzatok még szegények voltak, és nem is nagyon exponálták magukat, a szoborállításokhoz elég nehéz volt közadakozásból beszerezni a bronzot, rezet. Gyári perselyeket, kilincseket hoztak, a szárazajtai emlékműhöz a munkások saját kincsnek tekintett, eldugott, eltemetett bazaltoszlopokkal járultak hozzá. Nagyon jól együttműködtünk, egymás kezére dolgoztunk Sylvester Lajossal azokban az években…

– A kommunista érában vagy a forradalom után voltak nagyobb sikerélményei?

– Voltak a régi rendszerben is olyan jó író-olvasó találkozók, ahol még őszinte emberi szavakat lehetett hallani, persze úgy, hogy mindenki megtanulta azt a nyelvet, amelyen ezt el lehetett mondani. Sokat köszönhetek Domokos Gézának, a Kriterionnál megjelent könyvek hazai szerzői közül szinte mindenkit vendégül láttunk. Egyszer azonban, Imreh István A rendtartó székely falu című könyvének bemutatóján felállt egy ember, és miközben ott jegyzetelt a teremben a szekus kisasszony, kerek-perec rákérdezett: Mondja meg egyenesen, kik voltak itt hamarabb, mi vagy ők?  Szerencsére Imreh István nagyon diplomatikus választ adott, nem lett botrány a dologból.

– Egy két évvel ezelőtti vitaindítójában nagyon sok elvárást fogalmazott meg a politikai képviseletünkkel szemben a könyvtárosok és a szakma érdekében. Mi valósult meg ezekből?

– Nem sok. A gyűjtőkönyvtár megvalósítása elindult, ezt a Kovászna megyei könyvtár vállalta fel, de az például nem, hogy fizetett munkatársai legyenek a RMKE-nek, ezek hiányában pedig nem haladt a dolog. Amikor a Szabó Zsolt szerkesztette Művelődés folyóirat melléklete, a Könyvesház még megjelent, ebben próbáltam összesíteni a kiadványokat, de borzasztó nehezen ment, többek között azért is, mert néhol (például Szatmáron) nem jó szemmel nézték a magyar könyvtárosok ténykedését, aztán pedig rohanó világban élünk, önkéntesen és ingyen már nem sokat dolgoznak az emberek.

– Nyolc éve nyugdíjas. Mik az elégtételei mostanában?

– Elsősorban hogy vagyok és normális életet tudtam élni. Hogy sok-sok mindent el tudtam olvasni, amit addig nem. Már nem keresem, hogy miért, egyszerűen, mert kíváncsi vagyok.

– Mert korábban bizonyos céllal olvasott?

– Könyvtárosként is mindenevő voltam, de nyilván kötelességből is olvastam, mert elvártam a kollégáktól is, hogy ismerjék az újdonságokat.  Most már ők ajánlanak nekem írókat és olvasnivalót, így ismertem meg Tompa Andreát például.

– És mit olvas? Mi foglalkoztatja?

– Bibó Istvánt, kicsit megkésve ugyan. Ragyogó tanulmányát – Az európai kultúra értelme – kétszer is elolvastam, nagyon jó dolog, hogy már hozzáférhető. Azon kívül a könyvtár és a könyv sorsa foglalkoztat, természetesen. Nem vagyok optimista e tekintetben. Ilyés Gyula mondja, hogy „a művelődés értékei el tudnak süllyedni, mint a kalózok kincsei a tengerben”.  Dehát a Nyugat folyóirat jó korszakaiban is 500 példányban jelent meg. A könyvkiadás pedig még ma is biznisz. Talán még nincs itt a vég.