Fehér zászlóval az ismeretlen végzet előtt

Százöt évvel ezelőtt, 1918. december 1-jén a Magyar Állami Vasút ingyenes különjáratait is igénybe vevő pár tízezernyi erdélyi román jelenlétében politikai vezetőik Gyulafehérváron kimondták Erdélynek a Magyarországtól való elszakadását, illetve a Román Királysággal való egyesülést. Ez ugyan jogi értelemben nem sokat nyomott a latban, sokkal inkább az első világháborúban győztes antanthatalmak akaratát, no meg a bolsevista eszméktől megtébolyodott ország védekezésre képtelen állapotát tükrözte – a trianoni békediktátum végül ezt szentesítette. A korabeli sajtót szemlélve viszont úgy tűnik, eleink nem tudták vagy nem akarták felfogni, mi történik körülöttük. Egyszerűen hihetetlennek tűnt számukra, hogy Székelyföld valaha is román impérium alá kerülhet.

Ez az attitűd abban is megnyilvánult, hogy az erdélyi, székelyföldi sajtó korántsem tulajdonított nagy jelentőséget a gyulafehérvári gyűlésnek. A kolozsvári Ellenzék 1918. december 1-jén imigyen nyugtatta olvasóit:

„Fel a fejjel! Erdély magyarjai, semmi ok a csüggedésre. Bátorság és bizakodás költözzék a szívetekbe, nincs veszendőbe semmi, és nem is fenyegethet bennünket komoly veszély, ha erőnk tudatában rendíthetetlen bizakodással nézünk a jövő szemébe. Minden történelmi, erkölcsi és kulturális erő, amely a mi szívós fajunkban van, és ez nem frázis, mert ezer esztendő méltó bizonyíték van a hátunk mögött, törjön felszínre, egyesüljön egy közös célra, a demokratikus Magyarország újjáépítésére. Egy nép életereje a bizakodásban van. A leghatalmasabb nemzetfenntartó erő a nemzet fennmaradás akarata. Ki kételkedik abban, hogy mi fenn akarunk maradni és mi fenn fogunk maradni. Kétszáz esztendeig ültek itt Erdélyben a nyakunkon a törökök. Mégis megmaradtunk, megerősödtünk.

A diplomáciai fogásoknak, a politikai huncutságoknak minden szemfényvesztésével és minden beugratásával akarnak bennünket zavarba hozni. Mindez csak arra való, hogy megszédüljünk és kiejtsük lábunk alól a talajt. Románia fegyveres demonstrációját sem szabad túlbecsülni, mert ezzel csak a belföldi román politikai óhajnak akarnak szíverősítőt adni…

Csak maradjon mindenki a maga helyén és dolgozzék tovább abban a rendíthetetlen hitben, hogy a mi létünk, erőnk és igazunk ki nem törölhető a föld színéről.”

A wilsoni elvek bódulatában

Három nappal később, a gyulafehérvári határozatok tudatában sem tört meg a lap optimizmusa:

„A gyulafehérvári nemzetgyűlés sem változtat a tényeken. Ami joguk a románoknak megvolt a wilsoni elvek alapján a nemzetgyűlés előtt, ugyanaz marad a joguk most a gyűlés után. Nyitott kaput dönget a román nemzetalkotó erő, amikor a nem létező magyar elnyomás ellen hadakozik. Viszont hamis vágányokon jár, ha a világ legdemokratikusabb köztársaságaiból a legoligarchikusabb, legkorruptabb monarchiába akarja átcsalogatni az erdélyi román népet a faji ébresztő szirénahangjával…

Majd elmúlik a mámor, az élet kitörli a románok szeméből a káprázatot, eljönnek a tények az ő csalhatatlan erejükkel és megmutatják a román népnek, hol találhatják meg igazi boldogulásukat. Mert nem az a fontos, hogy Európa térképén milyen színnel van megrajzolva az a terület, amelyen a népek élnek, hanem az a fontos, hogy milyen életet biztosít az egyeseknek az az állam, amelyhez tartoznak.”

Ugyanakkor főként arra helyezi a hangsúlyt, hogy „nem volt egységes a román nemzetgyűlés”, mivel „a szocialista kiküldöttek a leghatározottabban tiltakoztak az ellen, hogy Erdély a koronás román királysághoz csatlakozzék, és követelték, hogy Romániába is azonnal hozzák be a köztársasági államkormányt, csapják el Ferdinánd királyt és a dinasztiát.” Továbbá a gyulafehérvári városi tanács felhívására hivatkozik: „a romániai hadsereg pedig nem mint ellenség lépi át Erdély földjét, hanem éppen a rendfenntartás céljából jön hozzánk, ellenséges szándékai nem lesznek, nem kell félnetek tőle.” Ugyanígy a december 4-i szám megállapítása, miszerint „román nemzetgyűlés határozata nem lehet más, csak egy óhajtás”, mintegy kézlegyintésként értelmezhető.

Végzetes félreértelmezés

Pedig a „rendfenntartó” sereg addigra már bevonult Marosvásárhelyre, miután Csíkszeredát napokkal korábban, november 26-án megszállta. A kialakult helyzet totális félreértését tükrözi a marosvásárhelyi Székely Napló 1918. december 2-i számának megnyugtató tudósítása is: „sokáig ez az állapot nem tarthat. Néhány hónapra kell csak elszenvednünk a háború következményeit.” Százöt év telt el azóta…

Ugyanebben a lapszámban érintőlegesen foglalkoznak ugyan a gyulafehérvári határozatokkal, de inkább „a jelenlegi állapot” stabil voltát szajkózzák, „a közigazgatást illetőleg is, csupán az alispánok mellé osztanak be egy román megbízottat”, és olyan álhíreket terjesztenek, mint például hogy „megegyezés jött létre a kormány és a románság vezetői között” arról, hogy a béketárgyalásokig semmi sem változik. A város másik lapja, az Ellenőr viszont mintha jövőbe látott volna: „a román járőrökre, katonákra megjegyzést ne tegyenek, azokkal ne gúnyolódjanak, mert nagyon kellemetlen következményekkel járhat.” Nincs új a nap alatt!

A Sepsiszentgyörgyön hetente kétszer, szerdán és szombaton megjelenő Székely Nép november 30-i számában egy árva szót sem ejt Gyulafehérvárról, inkább arról áradozik, hogy „a megszálló román csapatok viselkedése kifogástalan. A hatóságokkal és a magánszemélyekkel való érintkezésben előzékenyek, udvariasak.” Nem veszi észre, hogy ég a ház, inkább azzal eteti – címlapon! – olvasóit, hogy „megbízható jelentések szerint a román katonák nem akarnak a magyarországi hadműveletekben részt venni. Tömegesen szöknek vissza hazájukba. A román katonák haza akarnak menni, hogy először ott végezzenek a bojár uralommal.”

Következő, december 4-i számában sem foglalkozik a gyulafehérvári eseményekkel, hanem csak a két nappal korábbi, november 28-i marosvásárhelyi székely nagygyűléssel. Érezhető büszkeséggel hivatkozik dr. Szádeczky Lajos professzor „a magyarságnak Erdélyhez való jogait megdönthetetlen tudományos adatokkal igazoló” előadására, amely „mély hatást tett, és a gyűlés elhatározta, hogy azt az összes európai nyelveken kinyomatja, és a békekongresszus elé terjeszti.”

Szegény eleink, mintha nem hallottak volna arról, hogy a történelmet mindig a győztesek írják!

Elódázott köztársaság

Megmosolyogtató naivitásról árulkodik a hírszerkesztő azon megállapítása is, hogy „amennyiben a román hadsereg mégis átjönne a demarkácionális vonalon, nemcsak a magyar, hanem a francia haderővel is meg kell ütközni.” Arról viszont nem beszél, hogy a november 28-i gyűlést miként tudták eltotojázni, és miért nem sikerült megelőzni a gyulafehérvári kiáltványt a Székely Köztársaságnak a wilsoni tizennégy pont szellemében történő kikiáltásával. Mert ez utóbbira komoly esély mutatkozott november végén, ám az összefogás hiánya, a „reakciós” erők háttérbe szorításának vágya, az ország integritásához való merev ragaszkodás, illetve az őszirózsás forradalom győzelmétől megittasodott baloldaliak ennek keresztbe tettek, hallgatva a Budapestről érkező intelmekre. Nem valószínű, hogy ez valamit is nyomott volna a latba a párizsi béketárgyalásokon, de biztosra már nem tudjuk meg soha.

Paál Árpád a Székely Köztársaságról

„Úgy képzelem a székely köztársaságot, mint a székely nemzet történelmi jogán s közgazdasági életképességén felépített külön semleges államot. Külső viszonyainak sokszálúsága és belső szervezetének egyszerűsége adja meg azt a bizonyosságot, mely népét összetartaná s a magyar és az ázsiai fajiságért való élénk és tömött életben nevelné…

Nem akarom Utópia szigetét újraálmodni, de sok mindent megvalósíthatónak látok az álomból Székelyföld külön államként való megszervezésével. Sokan vágják rá a külön székely köztársaság eszméjére, hogy az a köztársaság megélni nem tudna, hiszen elég gabonája sem terem. Óriási felületesség! Hiszen Svájcnak meg éppen semmi gabonája nem terem, s mégis a világ legféltettebb kicsi állama, minden emberiességi eszmének a menedékhelye… a székelyföldi külön államiságnak igenis bő gazdasági alapjai vannak, s ezzel a gazdasági készséggel a nemzetközi jog külön egyéniségeként igenis jelentősen megállhat. Nem ő fog rászorulni a nemzetközi viszonyokra, hanem őrá fognak rászorulni a nemzetközi viszonyok…”

Forrás: Paál Árpád kéziratos hagyatéka, Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely (in. Magyar Kisebbség, 2008/2–3.)

A Székely Nép majd csak a december 7-i számában reagálja le a december 1-jén történteket, irigylésre méltó magabiztosságról árulkodva: „Gyulafehérvárott kimondották elszakadásukat, s mi nem vitatjuk ehhez való jogukat. Lehetne mindenféle ellenvetést tenni a határozat legalitása ellen, de nem teszünk. Mi tudomásul vesszük, hogy a magyarországi román lakosság Romániához akar csatlakozni. Ennél többet azonban nem. Nem vehetjük tudomásul, hogy a gyulafehérvári határozat most már az elszakadás tényét jelentené. A magyarországi románok a saját akaratukat képviselik, nem pedig azt a lakosságot, mely a vitatott területet hazájának vallja.” Jogi szempontból teljes mértékben igaza van a cikkírónak, de hát kit érdekelt akkor már a jog!

A megszálló hadsereg nem ellenség?!

Ugyancsak a címoldalon olvashatunk tudósítást Marosvásárhely megszállásáról, de ebben is azt nyomatékosítja a lap, hogy a román csapatok „a fegyverszüneti szerződés értelmében, az antant megbízásából, nem, mint ellenség jöttek. A város népe nyugodt, higgadt komolysággal néz az események elé…” És ismét kicseng a lekezelő iróniával fűszerezett reménykeltés vágya: „a román hadseregszánalmas állapotban van. Egy zászlóalj 200 emberből áll, és egy zászlóalj volt összesen, amely bevonult Vásárhelyre… Szegényes, lerongyolt felszerelésükben valósággal megbámulták a nemzetőrök egy csapatát, amely új felszerelésben, nagyszerű mondatban a legnagyobb rendben dalolva vonult végig a város főutcáján.”

A román katonák által a felvonulási útjukon röpiratok és plakátok formájában terjesztett kiáltvány szövege:

„Románok! Amióta a Kapus partján Gelu vajda hősi halált halt a betolakodó barbár hódítókkal vívott harcban, a szépséges Erdélyben idegen uralom helyezkedett be. Azóta ezer év telt el, s ez idő alatt csupán egyszer tépte szét a rabság láncait nemzetségünk álmodozóinak legnagyobbika: Vitéz Mihály vajda, aki azonban álnokul megöletve elesett, s azzal álmának vége lett. A keserű rabságnak újabb századai teltek el azóta, melyek titeket legyőztek, de lelkeiteket megacélozta. A mindnyájunk által álmodott pillanat, melyet fajunk prófétái hirdettek, s az ideálokért harcoló vértanúk vére szentelt meg, most azonban elérkezett. A láncok örök időkre lehullanak…

Románok! A szabadságot hozzuk magunkkal, és az igazság van zászlónkra írva. Őfelsége, I. Ferdinánd király, a királyok legvitézebbje és legbölcsebbje parancsára lépjük át azokat az igazságtalan határokat, melyek minket tíz évszázadon át elválasztottak, s megfeledkezve a fájdalom és szolgaság idejének emlékeiről, testvéri jobbunkat nyújtjuk felétek, hogy megerősítsük azt a köteléket, mely ezentúl nem kell hogy feloldódjék, és nem is fog feloldódni soha.”

Majd csak a magyarok és románok kulturális erőviszonyait mérlegelő december 11-i számban érződik némi megrendülés, vakhittel párosulva:

„A megszállás nem hódítás, s hogy azzá nem válik – arra garancia nekünk Wilson személye, eszméinek ideális tisztasága. A román csapatok egyelőre az antant utasításából jelentek itt meg…” Pedig november 5-én már tele volt a világsajtó az ún. Lansing-üzenettel, amelyből kiderült, hogy az amerikai elnök „rokonszenvez a románok nemzeti egységének gondolatával”, és ráadásul Berlin is jelezte, hogy „Románia törekvéseit jóindulatúan kezelik.” De folytassuk a fentebb elkezdett idézetet:

„Senkinek semmi oka tehát, hogy minden reményt feladva, fásult nyugalommal fogadja ezt a megszállást, mint sorscsapást. Nem! Egyelőre csak a magyar kormány által aláírt szerződés végrehajtásáról van szó, s ha ellenségeink ezt a sorsverte országot a román megszállás által is megalázni kívánták, ez az ő dolguk. Mi azonban ebben semmi jogfeladást, semmi lemondást nem látunk. Magyar embernek nem is szabad ebben azt látnia! A békekonferencia, mely most van összeülőben, majd dönt hovatartozandóságunkról, s ha ez a döntés – amit nem hiszünk – ellenünk szólana, ha Románia javára ítélnének oda minket, kik egy ezredévet meghaladó idő óta vagyunk itt őslakók, – ez lehet a fegyveres erő döntése, de nem döntése a jognak. A fegyverek nyers erőszakán pedig soha jog nem épült fel…”

Három nappal később viszont a vezércikkíróban is tudatosulni látszik a helyzet súlyossága. Még éltetni akarja a reményt, de mintha maga sem igazán hinne benne:

„Annyi vérzivatar után készül a béke, és velünk együtt 13 millió magyar és német polgára e hazának szorongva várja: a fegyverek békéje, avagy a józanság békéje következik-e? Közel öt esztendő vérrel, jajjal, átokkal és nyomorúsággal teli szenvedése után kijut-e az áldásos béke nyugalma? Ki tudná megmondani? A Kárpátok medencéjében vajon újabb szolgaság köszönt-e a magyarra? Hinni akarjuk, hogy nem! (…)

Lehet hát a békekonferencia döntése bármilyen, ezen a földön idegen uralmat teremteni nem lehet. A magyarság soha nem szűnő tiltakozása, állandó izgatása tűzfészekké tenné ezt…”

Lassú ébredezés

Ahogy közeledik karácsony, lassan elpárolognak a Wilsonhoz fűzött remények, csak a Fennvaló marad: „Szemünk van, s még sem láthatunk, kétségek malomköve üli meg a lelkeket. Tanácstalan állunk és szorongó szívvel kérdezzük egymástól: Mit hoz a szent karácsony, a béke, a szeretet, a keresztényi megújhodás, a krisztusi megváltás nagy és mindenha édes családi ünnepe? (…) Hozzád fordulunk hát a bethlehemi ünnep éjjelén, világok Teremtő Ura! Kiben bíztunk elejétől fogva s a ki tűzoszlopoddal annyiszor már kivezetted szorongattatások tengeréből kiváltságos népedet… Hozd el az igazi szabadság napját…” – olvashatjuk a székelyudvarhelyi Székely Közélet december 22-i számában.

Ugyanez a lap egy hónappal korábban még sziklaszilárd tényként állította, „az antant versaillei haditanácsa közölte Romániával, hogy elégedjék meg Besszarábiával és Dobrudsával. A szerbek padig Bosznia-Herczegovinával. Többet az önrendelkezési jog megsértése nélkül nem igényelhetnek.”

A Székely Nemzeti Tanács pedig ezzel intett nyugalomra a Székely Közélet elődje, az Udvarhelyi Híradó november 17-számában: „a népek békevágya dönt majd a sorsunk felett, hogy magunké maradjon az otthonunk. De csak úgy jöhet meg ez a jó döntés, ha megtartjuk a helyünket, s ezzel a ragaszkodással mindörökre megváltozhatatlan bizonyságot teszünk magunk mellett. Akkor az ítéletet Isten és emberek előtt csakis a mi javunkra fogja meghozni a népek igazsága. Értsétek meg: a mi időnk kereke is dübörög felénk. A dübörgéstől ne féljetek, hanem öleljétek át egymást szeretettel, tapadjatok otthonotokhoz egész lelketekkel, várjátok a virradatot. Megjön, csak ne fussatok előle az éjszakába.”

A december 8-i számban viszont a november végén még székely köztársaságot szorgalmazó Paál Árpád alispán, a korszak egyik legismertebb székelyföldi politikusa már sejtetni engedi Nagy-Magyarország végét: „Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állani Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni.”

Akkor a román csapatok már két napja a városban tartózkodtak, és senkitől sem zavartatva nyomultak előre, vigyázva arra, nehogy véletlenül belebotoljanak Mackensen tábornagy visszavonuló német egységei valamelyik utóvédjébe. A székely „ellenállás” ekkor még amolyan Csíky Jenő-féle megnyilvánulásokban merült ki, aki Gyergyóban – mint Bajna György írja – „minden ünnepélyesebb alkalommal arra szólította fel környezetét, hogy a magyar himnuszt állva énekelje, majd a román királyi himnusz helyett leborulva sírjon.”

Megkésett tükörbenézés

Az önámításból való felébredés egyik jele a Keleti Újság 1918. december 24-én megjelent első számának vezércikkben tapintható ki: „Fehér zászlóval állunk előtted, Ismeretlen Végzet…” A letargia érthető, a román csapatok aznap foglalták el Erdély fővárosát, Kolozsvárt „a győzelemre jutott eszmék harcos gladiátorai” tétova szemlélődése mellett. A módosabbak hajkurászásával, el- és leszámolásokkal foglalatoskodó nép, az ideológiai vitákban kardoskodó értelmiség lassan eszmélt. A mulasztásokon való töprengés, a hibákkal való szembenézés egyik szemléletes példája több mint tizenegy évvel a gyulafehérvári nagygyűlés után ötlik szembe, a Keleti Újság 1929. december 29-i számában, Zágoni István tollából:

„A becsületes elmélyedés, amit ma egész nyugodtan naivitásnak lehet nevezni, el tudta azt is képzelni, hogy a washingtoni Fehér Ház ura úgy hajózik át az európai partok felé, mint akinek módjában lesz minden igény, minden kisebb és nagyobb terület felett az emlékezetes tizennégy pont alapján ítélkezni. A tizennégy pont és az önrendelkezési jognak Amerikából átvetített sugarai csak látszat célokat szolgáltak…

A székely néplélek is várt, és azt hitte, hogy így vagy úgy, de valahol és valahogyan megszólalhat… Az aggodalmak vemhéből szakadt a székely köztársaság kikiáltásának gondolata, és végigszaladt a székelylakta területeken… s hogy nem lett belőle nagyobb arányú mozgalom, annak gátló oka nem az előrenyomult megszállás volt, hanem egészen más…”

Kissé megkésett felocsúdás.