Felidézett múlt

Meister Éva Magyarországon élő színművész szeptember közepén Brassóba és Háromszék néhány helységébe is elhozta Trianoni harangok című, fájdalommal és keserűséggel átszőtt, végkicsengésében azonban mégis bizakodó egyéni estjét.

Megtekintvén ugyanis rádöbbenünk, hogy az igazság útján járókat a megpróbáltatások és szenvedések erősebbé és elszántabbá teszik. Ellenállóbbá a nemtelen támadásokkal szemben. Méltó utódjává a hont életük árán is védelmező dicső elődöknek. A továbbiakban a művésznővel folytatott beszélgetésünk szerkesztett változata olvasható. 

– Sepsiszentgyörgyi kötődései is vannak. Hogyan került kapcsolatba a várossal és mit adott Önnek?

– Mikor szülőfalumban, Olthévízen, elvégeztem az általános iskolát, szüleim a továbbtanulás helyszínéül Sepsiszentgyörgyöt és a Mikó Kollégiumot választották. Nyilván nem véletlenül, ugyanis édesapám is Mikós diák volt, sőt 1940-ben menekült diákká vált, mert a II. Bécsi döntés nyomán szülővárosa Fogaras, Dél-Erdélyben maradt, a szüleivel, testvéreivel és rokonaival együtt.

Mivel épp csak akkor bontogattam a szárnyaimat, a város és a benne élő székelység segített megerősíteni bennem a hovatartozásom tudatát. Székely édesanyám a családi, Sepsiszentgyörgy a nemzeti köteléket biztosította számomra. Így már 15-18 évesen volt bennünk egy jó adag dac és csendes ellenállás.

– Mit raktak a tarisznyájába a Székely Mikó Kollégiumban eltöltött évek alatt?

– Sok jó tanár formált minket, hogy azzá váljunk, akik vagyunk. Könczey Cici néni, a magyartanárom a versmondásban támogatott, mert rájött, hogy nagy kedvelője vagyok a költészetnek. Ő vitt városi és megyei szavalóversenyekre, ahol az első három díjazott között mindig ott voltam. Az osztályt is sokszor én húztam ki a bajból, ha senki sem tanulta meg két nap alatt a feladott verset. A másik tanár, aki az utamat egyengette, Dancs Árpád (Tátá) volt, miután észrevette, hogy szép, alt hangom van és jó hallásom, felvett az általa vezetett népi együttesbe, ahol szólót énekeltem. Ebben a közösségben is jól éreztem magam. A fölöttem járó diákok is megkedveltek, mert mindenkivel kedves, bolondos, vicces lány voltam. Persze kerültek nemszeretem tanárok is, de őket név szerint annak ellenére sem említem, hogy sok rosszat tettek nekem! Miattuk kellett a szüleimnek és az akkori igazgatónknak tizenegyedikes fejjel kijelentenem, hogy én tovább nem akarok Mikós diák lenni. Jó szívvel gondolok azonban vissza a barátokra, a diák szerelemre, s a suli bulikon a Klára fivérekkel és osztálytársammal, Deák Misivel való közös éneklésekre. Mindazokra, akik nem megnyomorították, hanem gazdagították a lelkemet.

– Mivel ajándékozta meg Erdély?

– Először is, az életemmel. Hogy ilyen jó szülőkhöz születhettem le, Isten kegyelméből, és egy olyan gyönyörű vidéken, mint a Keleti-, és Déli-Kárpátok kanyarulata.  Ezen kívül minden egyébbel, ami szükséges egy ember jellemének és személyiségének a kialakulásához. Ebben benne vannak a kudarcok, a sikerek, a gödörből kimászások és a felemelkedések is.

– Miért választotta a színészi pályát?

– Erre nehéz válaszolni… Azt gondolom, hogy ez a pálya választott engem. A Teremtő talentummal ajándékozott meg, és várta, hogy miként fogom használni. Ügyvéd, vagy nyomozó szerettem volna lenni. Valami olyasmi, ami az igazsággal, az emberek lelkületével és az igazuk megvédésével foglalkozik. Aztán mégis csak a versmondás és a színházba járás határozta meg a döntésemet. Hiszen már zsenge koromban otthon éreztem magam a színfalak között, majd Mikós diákként sokszor órák helyett is a próbák megtekintését választottam. Az utolsó lökést Illyés Kinga Fagyöngy című előadása adta meg. Cici néni hívta fel rá a figyelmem, és én megnéztem. A hatására döntöttem el véglegesen, hogy színi pályára lépek. Onnan már könnyű volt az út. A felvételi vizsgám sikerült, kilences átlaggal jutottam be elsőként.

– Milyen volt és milyen most Magyarországon, magyarnak lenni?

– A Securitate (román titkosszolgálat), valamint a pártapparátus elől, az íróként betiltott férjemmel, Molnár H. Lajossal 1987 nyarán menekültünk el Romániából. Egy bőrönddel, illetve a másfél éves kisfiunkkal érkeztünk meg Budapestre, azt sem tudván, hogy este hol hajtjuk le a fejünket. Csupán egy év hányódás után hagyták jóvá, hogy politikai menekültként az anyaországban maradhassunk. Mi tagadás, sok „érdekességet” tapasztaltunk. Ezt a férjem meg is írta a Levelek a hazából a honba című regényében, 1993-ban.

Mindenhol vannak ilyenek is, meg olyanok is. Volt, aki csodálkozott a Magor fiam nevén, furcsállván azt, viszont rajtunk nagyon sokat segítő, a mai napig talpig magyar ember is akadt. Úgy kb. 15 éve látok itt a nemzeti ébredésre utaló jeleket. A magunkkal hozott lelkületünkkel talán mi, itt letelepedett erdélyiek is közre játszhattunk abban, hogy ez a folyamat beinduljon.

– Hogyan élte meg mindezt?

– Én, a csudajó természetemmel, a derűs lelkemmel sok mindent túléltem. Ami rossz volt, azt is igyekeztem a javamra, a szolgálatomhoz felhasználni.

– A trianoni diktátum századik évfordulójának évében miért tartotta fontosnak, hogy a nemzeti tragédiánkat meg és felidéző zenés-irodalmi emlékestet állítson össze és ezt Kárpát-haza szerte bemutassa?

– A trianoni műsoromat nem a 100. évfordulóra állítottam össze, hanem már régebb, de a 30 éves nemzetszolgálatom után kaptam egy pályázati lehetőséget az Emberi Erőforrások Minisztériumától, és így a Trianoni harangok című előadásom ismét a figyelem központjába került. Több körutat tettem vele Erdélyben, láthatták Székelyföldön, Mezőségen, Partiumban, Szilágyságban és a Bánságban is. És még tizenöt, a járvány miatt elmaradt fellépés vár rám Dél-Erdélyben, Délvidéken és Felvidéken, de ezekre már csak jövőre kerül sor. A kicsiny haza területére jutott a Köszönjük, Magyarország! című pályázatból is, így ott eddig a műsorommal ötven alkalommal állhattam közönség elé. Elképesztő helyeken jártam, és fantasztikus emberekkel találkoztam.

– A háromszéki fellépései helyszínein hogyan fogadták?

– Először is leszögezem: nem gondoltam volna, hogy a trianoni tragédiát taglaló és érzékeltető műsorral léphetek fel azokon a területeken, amelyek 100 évvel ezelőtt idegen hatalmak uralma alá kerültek. A székelyföldi turném a magam és a közönség részéről egyaránt örömkönnyekkel, meghatódottsággal, hosszú ölelésekkel, emlékekkel volt telítve. Hiszen életem egy szeletét, élményeim egy részét a hegyei között hagytam. Szavakban nem is tudom kifejezni azt a szeretetet, amellyel vártak, és amit érzékeltem a fellépéseim színhelyein. Ami az előadásokat illeti, hát bizony, otthon duplán hatnak rám és a Nagyérdeműre is, ezért néha nehéz volt még nekem is megálljt parancsolni a szemembe toluló könnyeknek. 

– Milyen gondolatokkal, érzelmekkel távozik Székelyföld e szegletéből?

– A sok utazás és az elírt, vagy be nem tartott vasúti menetrend okozta kellemetlenségek ellenére, nagy örömöt jelentett ott lenni. Régi kedves ismerőseim, barátaim, tanáraim, lelkészek önzetlenül segítettek a szervezésben, utaztatásban. Volt osztály- és iskolatársaim pedig abban, hogy jól érezzem magam.   Annyi figyelmet, ragaszkodást, ajándékot és virágot kaptam, hogy ez nekem elegendő energiát és felhajtóerőt biztosít az elkövetkező évekre is. A lelkem csordultig telt szeretettel, a szívem hálával! Hálás vagyok Istennek, hogy mindezt megérhettem!