Főhajtás a Katrosában

Szombat délben közel száz megemlékező vett részt az 1943-as doni katasztrófát megidéző főhajtáson a Felső-Háromszék és a Kászonok között húzódó Katrosa-völgyben. A Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki állománya által 2010 óta minden év januárjában megszervezett eseményen alkalomhoz illő beszédek, énekek és szavalat hangzott el, koszorúzás, illetve himnuszaink eléneklése zárta.

A megemlékezés ezúttal is a 2018-ban felavatott, Kelemen Dénes gelencei mester faragta, egy, a 24. határvadász-zászlóalj által használt bunker helyén álló apostoli keresztnél zajlott. V. Ambrus Ágnes tiszteletbeli székkapitány emlékező beszédében, a hősi halált halt vagy a frontvonalon eltűnt katonák mellett az édesanyák és az özvegyek áldozathozatalára is felhívta a figyelmet, akiknek fiuk, illetve férjük nem tért haza soha a Don-kanyarból. V. Nagy Zoltán történész a 80 évvel ezelőtti események hátterének megvilágítása mellett arra is kitért, hogy miközben Magyarország csak hosszas alkudozások után, gyakorlatilag kényszerhelyzetben küldött egy hadsereget a keleti frontra, addig például a Szlovák Köztársaság és a Román Királyság Hitler kegyeiért versengve vonult fel a Wehrmacht oldalán, Ion Antonescu marsall egyenesen két hadsereggel.

A beszédek közben a kézdivásárhelyi Mike Bernadett verset adott elő, a bélafalvi Bögözi Alpár, a kézdiszentkereszti Gáspár családból Adorján, Zalán és Anett pedig énekléssel fokozta az esemény ünnepi jellegét. V. Szima Csaba székkapitány hívó szavára a Történelmi Vitézi Rend több széki állománya, a Székely Nemzeti Tanács egyes széki szervezetei, továbbá Kászonújfalu önkormányzata és a kézdiszentkereszti Trefán Leonárd Általános Iskola nevében helyeztek el koszorúkat, a politikai pártok közül az RMDSZ kézdivásárhelyi szervezete képviseltette magát. A jelenlévők egyperces csenddel adóztak az apostoli kereszt faragójának nemrég elhunyt fia, Kelemen Botond emlékének.

Hol maradnak a román megemlékezések?

Az 1942 augusztusa és 1943. február 2-a között zajló, a doni frontvonalat is magába foglaló sztálingrádi csatát a történelem legvéresebb csatájaként tartják számon. Csak a hitleri Németországnak és szövetségeseinek 800 ezer katonája vesztett oda, köztük mintegy 400 ezer német, a Vörös Hadsereg pedig oly mértékű veszteséget szenvedett, hogy a számadatokat sokáig nem is merték nyilvánosságra hozni, újabban 485 ezer főről beszélnek.

A keleti frontra kivezényelt, 253 ezer fős 3. és 4. román hadseregnek 158 ezer katonája halt hősi halált, esett fogságba vagy tűnt el Sztálingrádnál, illetve a Don-kanyarban, ami arányaiban sokkal nagyobb a végül 243 ezres létszámra kiegészített magyar 2. hadsereg 127–128 ezer fős veszteségénél, ám a román köztudatba ez valahogy nem ívódott be, és nem is szoktak különösebb csinnadrattával emlékezni rájuk. Ez főleg azzal magyarázható, hogy 1999-ig gyakorlatilag sem a román történetírás, sem a sajtó nem foglalkozott Sztálingráddal és a Don-kanyarral, és azóta sem szeretik emlegetni Románia második világháborús szerepvállalásának eme szakaszát.