Főhajtás és emlékezés

Szerda este meghitt, családias hangulatú ünnepség keretében leplezték le és koszorúzták meg azt a Magyar Erdélyért Egyesület (MERT) által a sepsiszentgyörgyi közös temetőben állított kopjafát, amely két, a haza szolgálatában elesett fiatalember, Bán József őrvezető és Székely Zsigmond honvéd emlékét hivatott megőrizni.

Nagybátyja rövid életútjának főbb eseményeit az unokatestvérei kíséretében jelen lévő Bán Dénes vetette papírra, és Nagy Gábor Levente MERT-elnök olvasta fel. Így megtudhattuk, hogy Bán József őrvezető 1920-ban látott napvilágot Lécfalván, azonban 9 esztendős korában szülei Sepsiszentgyörgyre költöztek, ezért itt nevelkedett. Felcseperedvén a Székely Nép napilapnál dolgozott nyomdászként, a magyar hadseregbe történt bevonulásáig. Kezdetben a Magyar Királyi X. híradós zászlóaljba, majd a IX. hegyivadász dandár híradós századába osztották be Csíkba és az Úz völgyébe. 1944. szeptember elején az egyre súlyosbodó harcokban megsérült, és haza küldték, azonban a front közeledése miatt néhány nap múlva ismét szolgálatra jelentkezett. Ezúttal egy árkász csapathoz vezényelték, amely a sepsiszentgyörgyi vízház mellett felállított leventekatona-tábor kiürítését kapta feladatul. A várost megrohamozó román alakulatok elleni küzdelemben esett el társával, a Somosdon (Alsónyárádmente) 1919-ben született Székely Zsigmond közlegénnyel együtt, akivel közös sírba temették haláluk helyszínén. A front távoztával hantolták ki őket Bán József szülei, és helyezték a közös temetőben egyazon rög alá, örök nyugalomra.

József Álmos helytörténész a sírjuknál tartott beszédében megemlítette, hogy az I. világháború végkimenetelét elemzők egy része szerint Erdély azért veszett el, mert hadsereg nélkül hagyták. Éppen ezért a II. világháború folyamán a magyar kormány mindaddig visszatartotta az erdélyi alakulatokat, ameddig ez lehetséges volt, vagyis az ország 1944 márciusában bekövetkezett német megszállásáig. Ezzel magyarázható, hogy a sepsiszentgyörgyi 27/1 zászlóaljat is csak 1944 tavaszán küldték a frontra, a többi erdélyi hadosztállyal együtt. Ezzel viszont Erdélyből eltávolították a katonai erő nagy részét, és csak a nagyon fiatalok, illetve az első világháborús veteránok maradtak itt. Őket pedig időnként azzal vádolják, hogy rövid ideig állták a harcot, és igen hamar visszavonultak az orosz, valamint román hadsereg elől, amely 1944. szeptember 8-án Sepsiszentgyörgyöt is elfoglalta. Elfeledik, hogy egy olyan ellenséges erővel (szovjet hadsereg – szerz. megj.) kerültek szembe, amelyet nem, hogy a magyar alakulatok, hanem a náluk sokkal jobban felszerelt német hadsereg egységei sem tudtak megállítani.

Ugyanakkor keveset beszélnek arról az űrről, amely az elesettek nyomán az érintett családokban keletkezett. A hátra maradt hozzátartozókat sújtó veszteségről és fájdalomról, amit fel kellett dolgozniuk. „Éppen ezért ez a kopjafa ne csak Bán József és Székely Zsigmond emlékére álljon itt örök mementóként, hanem mindazokért, akik a II. világháborúban szülőföldjükért adták az életüket” – fejezte be mondanivalóját József Álmos.