Gábor Áron nemcsak ágyút öntött, hanem röppentyűt is gyártott

Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc története, melynek kitörése napját, 176. évfordulóját épp ma ünnepeljük, szétválaszthatatlan Gábor Áron személyiségétől, különösen a székelyföldi események vonatkozásában. Az viszont kevésbé köztudott, hogy a neves ezermester a „rézágyúk” mellett röppentyűket is gyártott.

Ilyesfajta fegyverrel már az ókori Kínában kísérletezgettek, hogy az általuk feltalált lőport legyen mire használni, feltehetőleg arab közvetítéssel jutott el Európába.

Itt 1250-ben már ismerik, annál is inkább, mert Batu kán mongoljai 1241 tavaszán azzal (is) lőtték a lengyeleket, ám kezdetben inkább az ellenségre gyakorolt pszichológiai hatást vártak tőle – még jóval az ágyúk előtt vagyunk, a lőfegyverek csak a 14. századelején kezdenek megjelenni. Aztán jó fél évezreddel később, 1766-ban a hinduk már olyan eredményesen használták a brit flotta ellen, hogy Sir William Congreve tábornok, hídmérnök jobbnak látta átvenni és tökéletesíteni.

Az ő verziójánál is változatlanul fekete puskapor biztosította a hajtóerőt, de indítóállványt is kidolgozott hozzá, bambusz helyett fémből készült a nagy átmérőjű hüvely, a rakétatest pedig nemcsak gyújtó-, hanem egyszerű farudakra erősített robbanótöltetet is célba juttatott, azaz a tüzérségi lövedékek robbanófejét a rakétával egyesítette.

Ez a volt a híres Congreve-röppentyű, amelyet 1805-ben mutattak be, még abban az évben vagy 1806-ban tesztelték élesben, 1807-ben pedig egészen átütő sikerrel: az angolok előbb 116 ágyúval és röppentyűteleppel szakadatlan tűz alá vették Koppenhágát és kikötőjét, majd a maradék dán flottára is rátették a kezüket, hogy azt Napóleon semmiképp ne kaparinthassa meg.

Ebből okulva aztán más államok haderői is kezdték komolyabban venni a röppentyűt, alakítgattak rajta, mint például a francia François Bontemps tábornok, különféle tölteteket próbálván célba juttatni vele, az osztrákok például a bajor származású, pesti születésű Augustin Vince tüzér őrnagy (később táborszernagy) tervezte rakétákat. Itt jegyezzük meg, hogy 1848-ban a császári-királyi hadsereg mintegy 200 ágyú- és 16 röppentyűüteggel rendelkezett, egy üteg hat lövegből állt.

Bem tábornok az arcát is leégette

1844-ben az angol William Hale sokat tökéletesítette rajta, miután a robbanáskor kiáramló gázokat is felhasználta a pontosabb célzáshoz, illetve a sebesség növelésére, az ő röppentyűi már forogtak a kilövés pillanatában. Pedig a mi Bolyai Jánosunk épp akkoriban fejtette ki elítélő véleményét a „gonosz” rakétáról – de hát ki hallgatott volna akkoriban egy erdélyi nyugállományú mérnökkari másodszázadosra!

Bem tábornok Napóleon oroszországi hadjárata idején ismerkedett meg ezzel a fegyverrel, vált később szakértőjévé. A varsói tüzériskola tanáraként a tökéletesítésén is munkálkodott, bár egy robbantáskor az arca megégett. Miután ő lett az erdélyi hadsereg főparancsnoka, egyre többet kért belőle Kossuthtól, és 1849. február közepétől kezdve hetente kapott is félütegnyi löveget, ugyanis a nagyváradi hadiüzemben már folyt a gyártásuk. És ha már kapott, be is vetette: például 1849. március 19-én Feketehalom mellett „öt röppentyűt bocsáta el, hárma a legsikeresebben talált, s az ellen sorait futásra kényszeríté” – írja Kővári László.

A korábban az osztrák hadsereg rakétás hadtestében tiszthelyettesként szolgáló Mózer Sándor már 1848 októberében jelentkezett a magyar kormánynál saját tervezésű rakétájával, amit nyilván az emlékeiben rekonstruált Augustin-féle fejlesztett változat ihletett. Decemberben 11-én katonai bizottság előtt már ki is próbálta a Wilfing József és Unger Károly segítségével gyártott első, 3 és 6 fontos (1,7 és 3,4 kg-os) röppentyűket, amelyeket 1650 méterre is képesek voltak eljuttatni. Egy röppentyű hatótávolsága egyébként 500–1000 méter között mozgott, míg császári hadseregben használt ágyúk lőtávolsága akkoriban 1000–1700 métert tett ki volt golyóval és gránáttal, 300–500 métert kartáccsal, ám pontosan és hatékonyan csak jóval ezen értékek alatt tudtak velük célozni.

A sikeren felbuzdulva gyorsan el is rendelték a röppentyűgyártást, ám az ellenség közeledtére az Új Nemzeti Fegyvergyárat Pest–Budáról Nagyváradra kellett költöztetni. Itt Szkopál József tervei szerint szerelték fel a részleget, aki maga is próbálta fejleszteni a fegyvert, de a később a kolozsvári egyetem matematika-tanszékén tanító Mártin Lajos is hozzátette a maga tudását. Ezen a téren a Guyon tábornok csapatai által 1849. február 3-án, Iglónál zsákmányolt és nekik elküldött osztrák röppentyűkből is igyekeztek inspirálódni. Mészáros hadügyminiszter későbbi visszaemlékezése szerint a váradi fegyvergyárban e röppentyűk „az osztrákok által híresztelt lehetetlenség dacára minden gép nélkül, puszta kézzel készíttettek. Április végével pedig két más üteg az osztrákokéval nemcsak versenyzett, sőt azokat felül is múlta.”

A részleg kapacitását jelzi, hogy április 15-én az üzem raktári nyilvántartásában több mint 3000 töltött röppentyű szerepelt. A szabadságharc alatt itt mintegy 50–60 löveget készítettek, ahogy vetőállványt, a röppentyűkészlet és a hozzájuk tartozó szállítójárművek együttesét nevezték; ezekből kapott Bem tábornok is, amelyeket többek között Gyulafehérvár ostrománál használt, mint ahogy Görgey is Buda visszafoglalásakor.

Csak a világosi fegyverletételkor 12 állványt és 158 röppentyűt zsákmányoltak a cári csapatok. A fegyveres küzdelem újbóli kirobbanásában bízó Kossuth még az emigrációban sem tett le a „csodafegyver” további gyártásának tervéről, és e célból – Czetz János révén – kapcsolatba lépett az angol William Hale-lal, aki néhány emigráns magyart alkalmazott is rakétagyárában, de egy feljelentés után ez a terv is dugába dőlt.

A kiebrudalt ágyúöntő

Gábor Áron minden bizonnyal már az 1840-es évek legelején megismerkedett a röppentyűkkel, amikor pattantyús kiképzést kapott Bécsben, ahol az ágyúgyárban is szolgált. Túl közel azért biztosan nem engedték hozzájuk, mert gyártásukat hadi titokként kezelték. És olyannyira hadi titokként kezelték később Nagyváradon is, hogy amikor a székely ezermester Csányi Sándor kormánybiztos 1849. május 4-i nyílt rendeletének eleget téve Debrecenbe, a kormány akkori tartózkodási helyére ment, és útközben megállt megnézni a hadiüzemet, a röppentyű-előállító részlegre be sem engedte Lahner György tábornok, a majdani aradi vértanú. Pedig akkor már tüzér őrnagyi ranggal büszkélkedett, és itthon nemzeti hősként tisztelték.

Emberünk emiatt így dohogott a Turóczi Mózesnek 1849. május 12-én Debrecenből keltezett levelében:

„Ministeriumi Rendelet nélküli N(agy)Váradon azt se mondták, »kutyám ne«. Oda mentemmel csak embernek, nem pedig Tüzérnek– nem Urnak, hanem Kegyednek neveztetém, sőt a gyárbai beléphetésem is merőbe tilos vala. El úgy annyira keseredve, bemutattam a Generálisnak irataim, mindent kivett, de nem segíthetett, mert néki is az ily titkos gyártás bőrébe áll…”

Ezt a rakétaszerű lövedéket faállványzatról lőtték ki. A lövedék mintegy három méter hosszú, keskeny fasínen szaladt végig, és ez szabályozta a röppentyű pályáját. A röppentyűállványnak tulajdonképpen három lába volt, amelynek felső, hosszabbik részére a lövedék elhelyezésére és megtámasztására szolgáló vastömb volt erősítve. Ennek az oldalához rögzítették az elsütéshez szükséges gyutacsot. A kilövő lőpor a vashengerben kapott helyet, és ennek külső részéhez rögzítették a lövedéket. A lőpor meggyújtása után a gázok mindenirányban kiterjedtek, de oldalt a henger fala, hátrafelé pedig az állvány felső részén levő lap megakadályozta ezt, így a feszítő erő csak előre érvényesülhetett, és ez a lövedéknek a hengerrel együtt való kilövését eredményezte.

Lugosi József hadnagy (Néphadsereg, 1976/38.)

Mint köztudott, Gábor Áron nemcsak 60 ezer „pengő forintot” szerzett Kossuthtól a székelyföldi hadi ipar fejlesztésére (az előzetesen remélt havi ötezerrel szemben!), no meg egyben a székelyföldi hadigyárak igazgatója címet, hanem hadügyminisztériumi engedélyt is a nagyváradi titkos részlegen folyó munka tanulmányozásához. Hazafele ott hat napot töltött, további kettőt a vaskohi és kristyori vashámorokban, ahol szintén fegyvert gyártottak, június elején pedig, ahogy hazaért, Kézdivásárhelyen nyomban hozzálátott a röppentyűk és állványuk előállításához.

Az általa elképzelt technológiáról ugyancsak Turóczi Mózessel osztott meg egyet s mást fentebb idézett levelében:

„Előképzetül a röppentyűkről. Legyen a golyó 3, 6, 12 fontos üres vagy massiv, mind egy-egy 18 hüvelk hosszú vas pléh csövhöz kötötten, egy olyan mérnöki asztalformáról, anélkül, hogy durranna vagy csak az asztalkát meg is mozdítaná, 1000–1500 s még több lépésig is eltaszítja. Éget, ront, bont, éppen, mint az ágyúnál –sőt kártétset is lehet vele legjobban hányatni. Sebesebben megy a tüzelés vele, mint az ágyúnál, sokkalta kevesebbe kerülvén, mint az ágyú… Arra kérem, hogy Brassóba bemenve – s még Szebenből is –, ha lehet, még Moldvából mennyi reszelőt gyűjthet be, gyűjtsön, mert lesz szükség.”

Gábor Áronnak nem volt könnyű dolga, hiszen abban az időben nem gyártottak vaslemezt Erdélyben, és a háború kellős közepén nem is lett volna honnan beszereznie. Esetleg rézből kalapált lemezt használt, vagy égetett agyagból készítette a hüvelyrészt – nem tudhatjuk, és azt is csak feltételezzük, hogy az Augustin-féle verzióból próbált kiindulni, mert a röppentyűi közül egy sem maradt fenn, legalábbis nincs tudomásunk ilyenről. Amint azt Gondos László muzeológustól megtudtuk, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum korailőfegyver-gyűjteménye rendelkezik ugyan két (eltérő állapotban lévő) röppentyűmásolattal a kérdéses időszakból, valamint egy eredeti, 6 fontos röppentyűlövedék roncsával, de ezek egyike sem köthető Gábor Áron személyéhez.

Titkokkal födött mesterség

Annak ellenére, hogy alig egy hét állt a rendelkezésére, június 10-én már lelkes hangvételű levélben hívta meg Cseh Ignác háromszéki alispánt az új fegyver bemutatására:

„Hallván Urasádnak Szt. Györgyről megérkeztét, sietek egy különös tárgyal meglepni és egyszersmind tisztelettel meg kérni, miszerént szíveskedjen mai d. u. 7 órakor pontban künnt a Putreznél levő nyomáson általam megpróbálandó 3 és 6 fontos tűzröppentyűk szemlélésével azon ösmeretséget szerezni, mi idáig az osztrákoknál oly bámulat tellyes és titkokkal födött mesterség volt, bizalmasan elvárja Urasád Gábor Áron őrnagy.” A Putrez a város szélén levő lőporraktárt, illetve a körüle lévő határrészt jelentette.

Arról nincs tudomásunk, hogy a főpróba miként sikerült, mert a Székely Hírmondónak mind az aznapi, mind a négy nappal későbbi száma hallgatásba burkolódzik e tekintetben – bizonyára nem akarták nagydobra verni, hogy az ellenség se szerezhessen róla tudomást. Gábor Áron észjárását, találékonyságát ismerve viszont nem lehet kétségünk afelől, hogy a kezdetleges technikai feltételek közepette is megtalálta a jó megoldást. Tömeges gyártásukat azonban már nem tudta elkezdeni, mivel két héttel később a cári csapatok gyárastól-mindenestől feldúlták Kézdivásárhelyt, ő maga pedig július 2-án holtan esett le lováról a Kökös és Uzon közötti csatában.