Gondolkodtatva láttat

Egy rendkívüli helyzet rendhagyó eseményeként marad meg az emlékezetünkben a fehér megyei Felvincen élő és alkotó Sipos László (1943 Kolozsvár) festőművész, grafikus sepsiszentgyörgyi tárlatának a megnyitója, amelyre az Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) kiállítóterében került sor az elmúlt hétvégén.

Rendkívüli helyzet, hiszen a láthatatlan, de annál fenyegetőbb koronavírus alattomos terjeszkedése mindannyiunk életé­re rányomta bélyegét. És rendhagyó esemény, mert az EMŰK történetében még nem fordult elő, hogy zárt ajtók mögött, a hálás közönség kizárásával nyissanak meg egy képzőművészeti kiállítást. Öröm az ürömben, hogy Vécsi-Nagy Zoltán intézményvezető élve a technika adta lehetőségekkel, a virtuális térben biztosította a közszemlére szánt művek szakavatott bemutatással fűszerezett megtekintését. Aki pedig erről lemaradt, a Facebookon, az Erdélyi Művészeti Központ / EMŰK videóinál megtalálja.

Lőrincz Ildikó művészettörténésznek ez alkalomból elhangzott véleménye szerint Sipos László Csontváry vonalát követve ugyan, de sajátos, jól meghatározható jegyeket hordozó stílusban alkot immár 50 esztendeje. Kiérlelt jelképrendszerével és egyéni színeivel egy különleges művészi világot hozott létre és jelenít meg festményeiben, grafikáiban, amelyeknek külön-külön és együttesen is üzenete és mondanivalója van. Egyszerre láttat és gondolkodtat is.

A megnyitóra elkészült katalógusban olvasható méltatásában pedig így fogalmaz: „Népe művészetét, a fafaragást tekinti fő inspirálójának, témaválasztásban pedig ugyancsak a népi kultúra rejtett jelrendszere, illetve a keresztény szimbólumok hatnak rá leginkább (…) Felvinc zavartalan csendjében Sipos László úgy kísérletezik, hogy közben a szenzációkeresés kényszere nélkül, szerényen, de magabiztosan közvetíti mindazt, ami örök érték. Teszi ezt olykor ceruzával vagy tussal, máskor ecsettel, ám a több száz éves recept szerint lenolajból, méhviaszból, velencei terpentinből gondosan kikevert alapozással, és töltőanyagként boszorkánykonyhájában ott vannak a kézi szövésű vásznak, a hegyi kréta, a cinkfehér, kötőanyagnak meg a bőr- vagy csontenyv.”

A szintén jelen lévő Szebeni Zsuzsa színháztörténész a becsületesség megfogalmazója és képviselőjeként jellemezte a klasszikus zenei és irodalmi műveltséggel is rendelkező Sipos Lászlót. Egy olyan művészként, aki mindenben az ősértéket keresi, és minket is próbál rávezetni erre. Aki a szétesőben lévő világot ábrázolja és állítja egyensúlyba.

Vécsi-Nagy Zoltán művészettörténész a Kőműves Kelemenné címet viselő, 1972–1974 között készült festménnyel kapcsolatban rámutatott, hogy a belesűrített drámaiság többet elmond a rajta megjelenített asszony által büszkén képviselt csángósorsról, mint nagyon sok néprajzi vagy szociológiai munka. Nem véletlen tehát, hogy a hírhedt politikai titkosrendőrség (securitate) látókörébe és megfigyelése alá került, ami miatt visszavonult, és a háttérben alkotott.

Külön köszönet illeti a tárlatvezetés szakszerű közvetítéséért Vörös T. Balázst és Vörös Ábelt.