Halálgyakorlatok a Vigadóban

Kedden a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében mutatták be Fekete Vince költő legújabb, Halálgyakorlatok című kötetét.

Dimény-Haszmann Árpád költő, lapunk vezető szerkesztője, a szerző beszélgetőtársa kérdésére válaszolva a szerző megjegyezte, a cím már a legelső versek születésekor megvolt. „Hirtelen öt nagyon rövid vers készült el 2020 októbere–novembere körül, és már akkor beugrott a Halálgyakorlatok cím. Az a fajta cím, ami nem hagyja nyugodni az embert, és prózában is az a jó anyag, ami foglalkoztat, valahol megüt, hozzád nyúl, megérint. Sokféle magyarázatot lehetne adni, egyik legkézenfekvőbb, hogy úgy tartják, attól a pillanattól, amikor megszületik az ember, azokat a gyakorlatokat folytatja egészen haláláig. Akarjuk, vagy sem, tudunk róla, vagy nem, az utunk egy olyan pont felé tart, aminek a halál a vége”, fejtette ki.

Hozzátette, az hogy egy beszélgetés során elhangzik a halál szó, az embert félelemmel tölti el. „Vajon hogy lesz a meghalás folyamata?”, motoszkál mindannyiunkban, vélte. „A Halálgyakorlatok cím a halálnak ezt az egyszeriségét folyamatossá teszi és kicsit próbálja megszelídíteni az én értelmezésemben”, hangsúlyozta. A versek nem egyetlen emberről szólnak, jegyezte meg. „Az alak kiléte, aki az egyes történetek mögött áll, másodrendű probléma, mert az irodalom áttételeken keresztül dolgozik. A vers igazsága teljesen más, mint ami a valóságban megtörténik. A kreativitás valósága sokkal erősebb, mint maga a realitás!”

A kötet fő csapásirányáról elmondta, hozzá közel álló személyek hozzátartozóin keresztül tapogatta le a folyamatokat, amelyek a kötetbe kerültek: az időskori demencia eltérő fázisaiban szenvedő betegek állapotát. „Aztán hazajöttem erre a környékre, és akkor láttam erősebben kibontakozni azokat a jeleket, amelyek a korábban látott személyeknél előrehaladottab állapotban voltak. Így láttam a kór kezdetét, aktív fázisát, illetve a teljes leszálló ágat”. Hozzátette, költőként érdekesnek találta, hogy a nyelvben mutatkozik meg először, hogy „az ember tűnik el lassan”. „Először csak annyi van, hogy nevek nem jutnak eszükbe, vagy, hogy bezárták-e a kaput, majd töltelékszavakkal helyettesítenek fontos kifejezéseket, aztán csupán egy-két értelmes szó van, utána meg halandzsa, és a hozzátartozók ebből próbálják felépíteni a történetet, ami a beteg fejében lehet”, sorolta.

A kötet egyik mottója „Az álom létra, föl, s alá a mélybe.” (Keresztes Szent János nyomán) kapcsán elmondta, a versekben a valóság és a tudatalatti – az álmok és rémálmok folyton keverednek, ahogy az a demenciában szenvedőkre jellemző. A kötet indítása és vége pár sorban tér el mindössze. „Az első és utolsó vers rögtön az elején megvolt, és ezek keretbe foglalják a kötetet. Az egyik az elképzelt halálról, a másik a születésről szól.” Arra a kérdésre, hogy miért a halállal kezdődik és a születéssel ér véget a kötet, a szerző így válaszolt: „mert úgy gondolom, mégis van remény, mert, ha nincs, akkor nagyon nagy baj van”, summázott.

Fotó: Tofán Levente