A csalogány és a rigó

Már napok óta tombolt az áprilisi szél. Kergette a felhőket, borzolta a folyók tükrét, rángatta a fák ágait, és bosszantotta az embereket.

Egy ilyen viharos napon érkezett haza a távoli Afrikából a csalogány. Az erdő szélén szállt le egy fa lombosodó koronája alá, ahol a dús avar közül apró virágok emelték szirmaikat a fény felé. Jó lesz ez a hely fészekrakásra, gondolta elégedetten, és felröppent a fa alsó ágára. A szél ringatta az ágat, de őt ez nem zavarta. Amint ott üldögélt, feltűnt neki az erdő némasága.

Töprengése közben füttyentést hallott a szomszédos fáról. A rigó köszöntötte:

– Isten hozott, kedves barátom!

– Én is örülök, hogy látlak – felelt trillázva a csalogány, és mindjárt meg is kérdezte, tudja-e a rigó az erdő szokatlan csendjének titkát.

– Fiú-fiú, tudom biz én, hogyne tudnám – felelte készséggel a rigó. Ez a viharos szél madártársainkat annyira megrémítette, hogy behúzódtak fészkeik mélyére. Már napok óta se enni, se inni nem merészkednek ki onnan. Füttyeimmel se tudtam kicsalogatni őket.

A csalogány szomorúan hallgatta a rigót. Nincs rendben ez így, gondolta, és hogy javítsanak a helyzeten, a rigóval eltervezték, hogy alkonyattájt énekelni fognak. Tervüket tett követte. Amikor a nap a látóhatárhoz közeledett, az egyik fán felcsendült a csalogány csodálatos szopránja, a másik fáról a rigó kísérte altot fütyörészve.

E szépség hallatán kiderült az ég, s a szél elcsendesedett. A lenyugvó nap fénye belopózott a faágak közé, és kicsalta fészkük szélére a madarakat, akik rendkívüli kórust rögtönözve háladalt zengtek a visszaállt rendért.

Azóta a csalogány és a rigó, e két bátor madár, viharok idején is énekel, így bátorítva társaikat.

M. Simon Katalin

Fotó: Tóth Mónika