A favágó sírjánál

Halottak napján, a második műszakom lejárta után, késő este kimentem a favágó sírjához. Rajtam kívül senki sem volt már a sírkertben. Akik le akarták róni tiszteletüket elhunyt szeretteik előtt, azok már korábban megtették ezt, és hazamentek. Kicsit fújt a szél, fáztam is.

A fogyó hold félkorongja hol eltűnt, hol felbukkant a felhők mögül, de nem volt sötét, mert a sírokon meggyújtott sok-sok gyertya és mécses egy része megvilágította a keskeny és begyepesedett ösvényt, amely a temető hátsó részébe vezetett, oda, ahol az ő sírja van.

Viszonylag hamar megtaláltam az elhanyagolt halmocskát, végében a korhadásnak induló fakereszttel. Ott volt még, pontosan ott, ahova évekkel ezelőtt beszúrtam, bár mostanra már kissé ferdén állt. A festékbetűk, amelyeket rápingáltam, nagyrészt lekoptak már.

Nem ért váratlanul, hiszen nem volt senkije, mégis elkeserített szemétdombnak használt sírhantjának látványa. Leültem a kereszttel szemben. Nem hoztam gyertyát. Mécsest sem. Köröskörül halálra ítélt krizantémok árasztották a november szagát.

Mi közöm volt hozzá? Hiszen csak egyszer találkoztunk. Egy kocsmában. Mit keresek én itt? Én, aki még a nagyanyám temetésén sem voltam ott?

Miért gondolom, hogy a sírja mellett a helyem? Azért, mert elmondta nekem ott és akkor az életét? Hogy miben hitt, és miben nem? Elmondta, hogy mi volt fontos, és mi szar e rohadt életben? Hogy nagyon sokszor összetört, és csak ritkán kísérelte meg összeragasztani életének széthullott darabjait? Hogy átvert mindenkit, és átverte mindenki? És azt is elmondta, hogy elmondta, hogy elmondta… Nekem! Egy számára idegen embernek. Egy számomra idegen ember mondta el. Nem emlékszem mindenre. Beszélt, csak beszélt, és pörgette a karikán a rézkrisztust az ujjai körül… Azt kívántam, hogy hagyja abba, de nem tette. Pörgött minden, a székek, az asztalok, a kocsma, a söröm, a rézkrisztus, a plafon és a koszos padló… Miért tette rám e terhet? Csak foszlányokra emlékszem, és arra, hogy forog minden miközben ő mond…  Forgott a gyomrom,  A pincérnő arca. A lányom arca. Az élet sokszínű mocskos pofája…

Feltámadt a szél, a megtépázott hold is elővillant egy pillanatra. Csak egy pillanatra. De ez elég volt arra, hogy körülnézhessek. Körbe-körbe kiégett mécsesek, gyertyák a földön, hervadó virágok, és még mi minden! Gyász, halál és szomorúság… Bassza meg! Nincs igazság itt sem?

És megint szétnéztem. Tőlem balra egy kőtestű angyal merevedett az ég felé, ő is szenvedett. Arcán a bánat, hogy kőszárnyai mit sem érnek, itt ragadt ebben a rohadt életben… tőle jobbra, egy kereszten értem is szenvedett a vérző márványisten.

Felmentésre vártam, talán ezért jöttem el a favágó sírjához. Ő volt az egyetlen, aki tisztának látott, aki a megváltó mindent megbocsátó szemével nézett rám. Felmentésre vártam, hogy nem voltam ott! Nem, mert nem lehettem ott! Fizikailag nem. Lélekben talán… De hozhat-e békét a részvét? Az iskolában órát tartottam, miközben nagyanyámat temették…

Emlékszem, felhívtak, hogy vége a temetésnek. Én éppen a mikrobuszra próbáltam feljutni, hogy hazaérjek…

Peti Botond