A kölcsönkérés

Hogy hogyan csinálták, nem tudom, de ügyeltek arra, hogy öregkorukra tartalékjuk, letett pénzecskéjük legyen. Nem ment ez olyan könnyen, mert apám, ahogy eljött nyugdíjba, egy baleset miatt két mankóra jutott. A dolognak mindig becsülete volt nálunk, így a kettejük terhét az én jó anyám cipelte. A pénzüket a kalotaszegi ládikóban, a tartalékot pedig a belső házban, a gerenda alatt tartották.

– Kezit csókolom, édesapám. Hogy tetszik lenni? Hogy szolgál az egészsége? Volna egy kis baj – mondtam egy napon.

– Mi lenne az leánka? Mekkora lehet az a baj? Tudnék-e segíteni rajta?

– Van-e pénzük, édesapám? Mert arra lenne szükségem.

– Mennyi kéne?

– Hát ennyi – mondtam halkan, zavaromban.

– Itt van. Tessék! Bódogu’jál, ekkorra meghozod! – adta ide a ládikóból a kért összeget. Becsületemre legyen mondva, mindig időben megadtam. Nálunk a becsületszónak nagy értéke volt. Apámnál nem volt helye a magyarázkodásnak.

Jóleső érzés visszaemlékeznem arra a kedves történetre, amikor az öregkor hozta furcsaságaival egy hétvégi napon így szólt anyámhoz:

– Mari! Menj el a szomszédhoz! Kérj a nevemben pénzt a leánkának! Anyám megfordulta magát a belső házban. Indult onnan kifelé. Kezét tüntetőleg katrincája zsebébe tette, és felém hunyorított. A pénz ott lapult a köténye zsebiben. Én rögtön felfogtam apám csavaros észjárását. Mintha semmiről sem tudnék, én is beálltam ebbe a játékba. Szülém kiment a kapun. Jól becsapta, hogy hallani lehessen. Elidőzött egy kicsit, mintha elment volna a szomszédig. Majd belépett az ajtón.

– Na Káruj, megjöttem. Épp a szomszéd készülődött valamerre, oszt visszafordult a kapuból. Tessék, itt van a pénz! – vette ki katrincája zsebiből.

Apám átvette. Megszámolta. Majd átadta nekem. S mint aki jól végezte dolgát, szipkájába belédugott egy kettébe vágott szívarcsikket. Lelke nyugodalmából pöfékelni kezdett. A szobát körbetáncolták a felszállott füstkarikák. A levegőben érezni lehetett valamit. Valamit, ami számomra felejthetetlen érzés maradt, az apám szeretetét, aggódását leánykájuk iránt, a vakarékért, a legkisebbért.

Tóth Margit