A külsőség mint eszköz

A tanítványok egy csoportja elhatározta, hogy meglátogatják Csíksomlyót. De a mester nélkül. Nem is szóltak neki, és útra keltek. Éppen a reggeli Szentmise előtt fél órával érkeztek a kegytemplomhoz. Amikor beléptek, néma csend fogadta őket, meg egy öreg szerzetes, aki végezte a dolgát a sekrestyében és a szentélyben. Épp térdet hajtott, majd elballagott, eltűnt egy oldalsó ajtó mögött. A tanítványok nem értették, mi a csuda előtt hajtott térdet. Hiszen a mester azt tanította nekik, Isten bennünk van. Így tehát este, amikor hazatértek előálltak, elmondták, hogy hol voltak, majd megkérdezték a térdhajtásról. A mester, mielőtt megszólalt volna, jót nevetett a maga stílusában.

– Az öreg szerzetesnek a térdhajtás egy olyan eszköz, mint a hegymászónak a kötél. A hegymászó a kötél segítségével jut fel a hegyre, de amikor feljutott, sem dobja el, mert sosem lehet tudni, még kellhet. A térdhajtás is egy ilyen eszköz, amely alázatra tanítja a szívet – majd gyorsan hozzátette: – Így jár mindenki, aki azt hiszi, hogy egy mester (másik ember) meg tud tanítani valamire. A lelki életben mindenki saját maga mestere. Rávezetni dolgokra, azt igen, de tőled függ, mit kezdesz vele. A felelősség mindig egyéni.

Ruszka Zsolt