A sürgöny

Az asszony keze tehetetlenül hullott alá. Mint akit elhagy az utolsó erő is. Kezéből a földre esett a furcsán hivatalos iromány. Testének minden porcikáját rázta a sírás. A reményvesztettek kétségbeesett suttogásával motyogta maga elé a semmibe: tömegsírba. A sírás újabb hulláma rázta meg. Aztán munkához szokott erős kezével letörölte könnyeit. Gondolatai kuszák és zavarosak voltak. Forgott vele a világ. Megigazította a haját, majd a gyerekekért indult, akik az istállót takarították. Habár koruk még zsenge volt, a munka nem volt idegen számukra, ebbe születtek belé.

Kézen fogta őket, és elindult velük, le az úton. A kisebb fiú a jobb oldalán, az idősebb, aki csak egy évvel volt öregebb öccsénél, a bal oldalán. A fiúk érthetetlenül lépkedtek anyjuk mellett. Soha nem látták anyjukat kisírt szemmel. Az asszony mindig olyan volt, mint egy kőszikla. Olyan, amilyenre az ember a házát építi. Mindig tudta, mit kell tenni. Kérdezni nem mertek, csak lépkedtek anyjuk mellett. A gyerek nem ütheti az orrát felnőttek dolgába, ha azok nem avatják be. Érezték, hogy nagy a baj. Az utcasarokhoz érve, lefelé tértek. Alszegbe megyünk, gondolta az idősebb fiú. Biztos nagyapáékhoz. Furcsa ember volt a nagyapja. Kemény, szigorú, vasakaratú ember. Megjelenése tiszteletet követelt. Nem szeretett odajárni. Valamiért nem érezte a szeretet szikráját nagyapja iránt, csak valami különös félelmet.

Az udvarra érve, anyja elengedte a kezüket. Vissza sem fordult, úgy mondta nekik: Itt várjatok, és aztán jók legyetek!

A két fiú nem mozdult. Álltak egyik lábukról a másikra. Köröket rajzoltak lábukkal a homokba, majd gyorsan szét is harizsálták, nagyapjuk nehogy meglássa. Nem szerette, ha a frissen söpört udvart összeírják.

Anyjuk hamar megjelent az ajtóban. Kézen fogta őket, és éppen olyan szótlanul, mint ahogyan jöttek, elindultak vissza az úton. Hazaérve, anyjuk a házba vezette. Csodálkoztak is rajta, de követték. A konyhában leültette őket, aztán szigorú arccal, ámbár minden erejét latba vetve, megköszörülte a torkát, és elkezdte: Apátok… apátok elesett… Nem jön haza többet… Mi maradtunk. Az élet megy tovább, össze kell tartanunk.

A gyerekek arcán kiült a mély megdöbbenés. Még nem találkoztak a halál gondolatával, nem tudták, milyen valakit elveszíteni. Valami különös, szúró fájdalmat éreztek a mellkasukban. Sírni nem tudtak. 

– István fiam – szólt az idősebbhez. – Te ősztől Brassóba mész iskolába. Nénémnél fogsz lakni. Szakmát tanulsz. Neked így lesz a legjobb.

Aztán a kisebbik felé fordult: – Gyuri, te itthon maradsz. Kell a férfi a háznál. Kicsi vagy meg a nagy iskolához.

A nagyobbikból feltört a sírás. Nem volt távol soha az otthonától. Nem akart ő sem szakmát tanulni, sem elmenni itthonról. Ő csak az állatokkal akart maradni. A mezőre menni. Ezért kelt fel minden reggel. Ez volt az élete. A vérében csörgedezett a föld és az állatok iránt érzett tiszta szeretet. De az anyjának nem mert nemet mondani. Az sarkon fordult, s mint aki dolgát végezte, kiment a konyhából.

Amikor a fiú könnyei apadni kezdtek, szeme megakadt egy különös hivatalos irományon, ami a földön hevert. Keze akarata ellenére is érte nyúlt. Felemelte. Olvasni kezdte. Hivatalos, furcsa szavak tömege tárult eléje. De valamit mégiscsak megértett, úgy ahogyan egy hatéves gyerek átlátja a dolgok lényegét: hogy az apja elesett, és tömegsírba helyezték.

– Tömegsír – olvasta újra és újra azt a szót. Mintha a szó megbabonázta volna. Ijesztő, szívszorító érzés vette hatalmába. – Milyen az?

Minden bátorságát összeszedve anyja után ment. Az asszony az udvaron tett-vett. – Édesanyám, mi az, hogy tömegsír? Az asszony meglepődött a kérdésen, de aztán válaszolt: olyan fiam, amilyenbe mifelénk a dögöket rakják, járvány után, és behantolják. Majd az begyepesedik, és mindenki elfelejti.

Aztán hátat fordítva fiának, letörülte szeméről a könnycseppet, és mintha a gyerek ott sem lenne, folytatta munkáját.

Szép Annamária