A toll végén: Mészely József

Erdélyben születtem, a Kovászna megyei Sepsikőröspatakon, 1956. március 1-jén. A tanítóképző elvégzése után 24 évet Sepsiszentgyörgyön, 1 évet Budapesten tanítottam.

Immár tizenhatodik éve a mosonmagyaróvári Ujhelyi Imre Általános Iskola tanítója vagyok. Első verseim 1976-ban jelentek meg a Brassói Lapok Alfa című versrovatában. Azóta kisebb-nagyobb rendszerességgel közöltek írásaimból és verseimből a Kárpát-medencei és a tengerentúli napilapok, szépirodalmi és gyermeklapok (Erdélyben: Szivárvány, Napsugár és Cimbora,). Jelenleg szerkesztője vagyok az Aranypor című kistérségi irodalmi folyóiratnak. Eddig hat önálló, gyermekeknek szánt verseskötetem jelent meg. Titokmondó virágok és Madárszálloda címmel összeállított könyveim kiadásra várnak.

2016-ban szülőfalum, Sepsikőröspatak önkormányzata Sepsikőröspatak díszpolgára címet adományozott.

Húsvét reménye

Mi úgy sóvárgunk érkezésedre,

mint a sötétet legyőző fényre.

Te értünk és általunk kényszerülsz

világítni bűneink csődjére.

Ó, te sohasem fordítasz nekünk

elutasítóan s gőggel hátat,

könyörületed együttérzően

enyhíti a sanyargató lázat.

Hiába számtalan tévelygésünk

és a sok becstelen ármánykodás,

üres sziklasírod reményt táplál,

hogy igaz a dicső feltámadás.

Fohász

Te légy remény, a lámpás sejtelem,

tapogatózni időm pulzusán,

s lüktetését mérni, iránytűm

a ködben kóválygó útjaim során.

Te légy a tétovázó derengés fénye,

fagyponton is izzíts

termőn áldó kedvre.

Te légy az álmaim

süllyeszthetetlen mentőöve,

kristálykemény fogódzó is légy nekem,

vércseppjeid se legyenek mások

csak kővé szikkadt morzsa-jeladások,

hogy érezhessem, nyomukba fordulva

bárhonnan mindig hazatalálok.

S ha már hullanom kell,

engedj úgy hullani,

akár az eső hull a szomjas tájra,

hadd cseperedjen tikkadt rögein a fű,

s zengjen nyomomban

a bádogcsatorna.

Villanások a szeretetről

Csak a szeretetnek van világló fénye,

az izzíthat napot a komorló égre,

edzeni gyökért, rögöt tartani egybe.

Csak a szeretet fényétől veszhet a gaz,

nyithat boldog szirmokba mind, ami igaz,

s tán jövőnk is lehet végre áldó vigasz.

Csak a szeretet tárhat szárnyas ablakot,

kiszellőztetni gyűlölet s nyomor szagot,

hogy álmodhassunk együtt színesb’ álmokat.

Csak a szeretetnek van oly ragyogása,

mely bájolhat játékba, repeső dalba,

s termőbbre sarkalló óvó gondolatra.

Csak a szeretetnek van oly tündöklése,

ha epedő lelkeknek lehet a vendége,

mely bízni biztat a csoda örömébe.

Továbbra is

Próbálok maradni jónak,

örülni napsütésnek, hónak,

dérverten fénylő reggeleknek,

csillagot dajkáló éjjeleknek.

Nem hadonászom bottal, késsel,

maradok inkább a megvetéssel.

Lovam lucskosra nem hajszolom,

az élet dallamát nem halkítom,

virággá bűvölök néhány csillagot,

hogy érezzem a messzeség-illatot.

Anyanyelvem

Örökül a magyar nyelvet

édesanyámtól kaptam,

hogy vigyázzak rá,

soha el ne hagyjam.

Édesanyám

nemcsak szavakat adott,

de talpam alá földet is,

amelyen óvón állhatok.

Anyanyelvem olyan,

mint a sejtelmes mélység,

mint a fölénk boruló

véghetetlen kékség,

olyan áradóan illatos,

mint a kora-nyári rét, a tisztás,

és olyan színes,

mint az álomképvillanás

s patkó is, a szívembe sütve,

hogy velem dobogjon

mindig szerencséje.

Néha oly könnyű,

mint a szélben kavargó hópihe,

mely arcom lázrózsáját hűti le.

Néha, ha nyers a gondolat,

oly nehéz, mint a vaseke,

de akkor is, ha mar, gyötör,

sértése nyomán

az óriási bánat is

törpeként tündököl,

hisz csapongó,

mint a kamaszszerelem,

de soha, mégsem szertelen,

mert hordja a születés gyötrelmét

s a múlás kínját,

lelkünk minden áhítatát,

zsoltáros fohászát.

Néha úgy érzem, olyan ismerős,

mint az édes gyermekem.

Néha meg mindennap

csupa titok és rejtelem,

de mégis, mégis

csupa összhang és lüktető zene,

hogy érezzem,

egy vagyok vele.