A toll végén: Préda Barna

Zalánpatakon született 1992. szeptember 1-én, földműves család sarjaként. Az elemi iskolát szülőfalujában, az általánost és a középiskolát pedig Hargita megyében, a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumban végezte Berszán Lajos papbácsi felügyelete alatt. Egyetemi végzettséget szülőfalujához közel, Sepsiszentgyörgyön szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett tagozatán. 2014-ben diplomázott kereskedelem, turizmus és szolgáltatások gazdaságtanából.

Szabad idejét fáradhatatlanul szülőfaluja múltja, jelene tanulmányozásának és minél szebb jövője megteremtésének szenteli. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a 2016. május 28-án kiadott Az én falum, Zalánpatak című falumonográfiája, a 2017-ben kiadott Azok, az évegcsűri legények című anekdotakötete, és az általa létrehozott Zalánpataki Falumúzeum, amely Préda Barna sikeres kutatásainak, az előtte járó „tudós” falusfelek hagyatékának eredményeként teszi láthatókká Háromszék egyik legfiatalabb településének örök emlékeit.

Cintos Feri és a kupp

Történt egyszer, hogy Farkas Ferenc, akit az évegcsűri emberek Cintos Ferinek hívtak, nagyon lebetegedett. Felesége, Márika néni hiába főzte neki a különbnél különb teákat, csak nem akart az öreg helyrejönni, már azt hitte, hogy meg sem fog maradni.

Éppen azon a héten ment ki Évegcsűrre az orvos, Magyari Sándor, már meg nem mondom, hogy melyik fogatos hozta ki Málnásról. Feri bá már reggel korán várta az iskola előtt, mivel orvosi rendelő nem lévén a faluban, kéthetente az iskola egyik termében fogadta az orvos a betegeket.

– Jaj, csakhogy jő, doktor úr! – örvendett meg az öreg.

– Hát mi a panasza? – érdeklődött az orvos.

– Ha nem egyéb, én meg es halok – csóválta a fejét elkeseredve Cintos Feri.

Aztán az orvos egykettőre meg is vizsgálta az öreget, s hogy minél hamarabb megjavuljon, három kuppot adott neki.

– Feri bácsi, ebből három napig egyet-egyet kell felhelyezni – adott át egy papírstaneszlit. – Ha akkor sem javul, akkor át kell jönni hozzám, Málnásra, s onnan majd küldöm Szentgyörgyre.

– Jaj, Isten fizesse! – hálálkodott az öreg, aztán igyekezett is haza.

Első két nap még elég gyengén érezte magát, aztán harmadik nap annyira felerősödött, hogy már ki tudott menni a szomszédhoz, Farkas Albertékni.

– Adjon Isten, szomszéd! – köszöntötte Albert. – Na, hogy szógál az egésséged?

– Jaj, ne es kérdezd, Albert – panaszkodott Cintos Feri.

– Hát mi a baj, no? – lepődött meg a szomszéd. – Nem hatott az orvosság?

– A sujj egye meg ezt a doktort – rázta a kezét fenyegetőzve az öreg. – Olyan pirulát adott, hogy még egy liter vízzel es alig tudom lenyelni. Olyan, mint a szappany.

Egyszer mindenki hazatér

Gyenge, esős ősz volt. Más esztendőkben ilyenkor már rég hó borította a Csukjon-tetőt, de most, valahogy, ami egy maroknyi, még annyi sem lett. Talán az Úristen ismét megfeledkezék az évegcsűri emberről.

Nem is csoda, hiszen van elég baja Neki máshol is. Nyaggatja eleget Őt a sok székely édesanya: Jaj, hátha haza jön még a fiam, tán nem is veszett oda, csak összetévesztették valakivel…

Az édesapák nem nyaggatják, ők nem sírnak. Ők csak várnak. De valamivel mégiscsak komorabb lett a székely. Ez az egy-két év teljesen letörölte az arcokról a jókedvet, furfangot, a hetyke, pödört bajszok lekonyultak, s a szájak sarka, mint hűséges eb követte a bajszok vonalát. A pipák sokkal sötétebb füstöt eregettek ott Nyíroldal alatt, mint azelőtt, s a kalapok egyre mélyebben csúsztak be a bozontos szemöldökökre, elrejtve a mély barázdákat, melyeket az elmúlt évek bizonytalanságának rozsdás ekevasa szántott a dacos székely homlokokba. Tekintetük már nem fordult vissza karcsú, női derekakat, ringó szoknyákat kémlelve, ifjúságukat idézve, csak a földet bámulták, azt a vén, köves évegcsűri földet. Még ennyi sem adatott menekik, még ez a rögös évegcsűri anyaföld sem, ki tudja, hol nyugosznak?

Nyugosznak? Talán nem is pihennek, talán valahol még mindig itt kóborol a lelkük, dédelgetett ifjú álmok után kutatva, kicsi zsalugáteres ablakokon kukucskálnak, ne várj haza, Mári, én már nem jövök, Isten segéljen meg téged! Vagy pedig ott lebegnek az édesanyák vállán, ne sírj, anyám, nekem már nem fáj, én már jól vagyok.

Komor lett a székely, én mondom, komor lett!

Jaj, te Évegcsűr, milyen kicsi vagy, s mégis mennyien odalettek belőled…
(…)

Ezekről aztán sokáig beszélni sem szabadott. Sem a dicső háborús élményekről, sem a lágerek embertelen, kínzó körülményeiről, az emberek pedig inkább hallgattak, magukba fojtották fájdalmukat, mintsem újra visszakerüljenek oda.

Csak az édesanyák mormoltak szüntelen, titokban száz meg száz imát. Ők nem hittek a papírnak, és életük minden napján várták haza gyermekeiket. Ha pedig hazatévedt egy-egy hadifogoly, napokig faggatták még a környékbeli falvak édesanyái is: Hát az én fiamat nem láttad-e? Ó, te szegény évegcsűri ember, ha tudnád, mekkora Oroszország…

Aztán a várakozás emésztő fájdalma ezeket az édesanyákat is lassan vénasszonyokká zsugorította össze, mígnem egy fáradt éjjelen beteljesedett az álmuk, s a sok ima meghozta gyümölcsét, fiúk hazatért. Éppen olyan fiatalon és éppen olyan dacos arccal, mint ahogyan annak idején elindult hazáját védeni. Belépett az ajtón, finom, élére vasalt egyenruhában, mellén fényes kitüntetésekkel, édesanyjára mosolygott, lecsókolta annak mély barázdáit, melyeket a hosszas várakozás könnyei vájtak a rózsás orcára.

Édesanyám, hazajöttem! Majd megfogta a ráncos kezeket, és a meggyötört anyókát elvitte magával. Oda, ahol már semmi sem fáj, ahol nincsen háború, ahol nincsenek könnyek. Csak hősök és édesanyák.
Az édesanyák már a hős fiakkal pihennek, de testvérek, unokák, dédunokák, rokonok még mindig őrzik a dicső emléküket, gyertyát gyújtanak, és imákat mormolnak az évegcsűri templomocska falán jajgató emléktáblák alatt.