A toll végén: Sántha Kriszta Hanna

Tizennyolc éves tanuló vagyok. Sepsiszentgyörgyön élek, itt nőttem föl. Szüleim kézművességgel foglalkoznak, s bár a kreativitásuk példaértékű számomra, nekem talán más utat szánt a sors: írni szeretnék. Prózákat szoktam firkálni (ahogyan én hívom) mindenféle témában.

Holtak éjszakája

A sírnak támaszkodva csendben nézelődött. Várt. Végig húzta kezét a márványkövön: a néven, a végzetes dátumon, majd sóhajtva másra terelődött a figyelme. Nem szokta meg ezt a nyüzsgést a temetőben, igaz, nem is nagyon szokott már kijárni senki. Egy-két idős néni vagy bácsi, akik maguk is fél lábbal a sírban vannak.

Arra gondolt, mennyire igazságtalan, hogy neki nem volt ideje, hogy felkészüljön a halálára. Talán úgy könnyebb lett volna. Megkívánt egy cigarettát. Mulatságosnak találta a gondolatot. Hét éve nem gyújtott rá, nem is volt rá nagyon szüksége. Ezek mind földi dolgok. Nem számítanak. Már nem.

A sírjának támaszkodott, és várt. Alkonyat volt, eljött hát az ők idejük. Elsőnek a hajlott hátú néni jött elő a szomszéd sírból. Kinyújtóztatta elszáradt tagjait, cafatokban lógó ravatali ruhája furcsa módon jól is állt neki. Őt követte a férje, a zsémbes vasutas, akit elgázolt a vonat. Régen itt voltak már, hozzátartozójuk nem is maradt, így történt az, hogy csontjaikra újabb koporsó került, melyben egy vén baka teste nyugodott békétlenül.

– Előre, utánam, hős vitézei e földnek! – pattant ki azonnal, kezében egy rozsdás kardot szorongatva, ami hajdanán talán sokat érhetett díszes kinézete és ékes megmívelése okán. Mindig így szállt ki. Mélabús, de szerethető öregember volt, már ötven éve nem torzsalkodott alsó szomszédjaival.

Őket követte szerre a temető többi csendes, békében nyugvó lakosa. Volt, aki várt valakit, például a leány a vőlegényét, lassan háromszázadik esztendeje, de nem érzékelte az időt. Akadt, aki csak szusszanni járt fel. Aztán voltak azok a lelkek, akik a városban éltek, de ide jártak beszélgetni, szidni az élőket, és csóválni a fejüket, hogy mivé lett ez a világ.

Fiatalnak számított a maga hét évével. Persze, itt az idő másképp működik. A Pillanattól számítódik minden. Mert a Pillanat, amikor megtörténik, új időszámítás veszi kezdetét. Lehet, tizenhét évesen halt meg, de most csak hétéves volt. Emlékszik még most is a csattanásra, a szirénára, a kórház fehér szagára, és a szívmonitor hosszú sípolására…

Az első év a legszörnyűbb mindig. Mert akkor döbben rá a lélek, hogy felejthető, pótolható, és ő sem örök. Elmaradnak az érintések, a hangok éles-tompák lesznek, a látás többrétű, és mikor már nem zár be a test húsketrece, teljesen átértékelődik a tér fogalma.

Az idősebbek mindig segítenek. Aztán talán majd egyszer ő is az lesz, és ő fogja elmagyarázni a rémülteknek, mi is történt velük.

Ha élt volna, úgy írja le ezt az érzést, ami elkapta: megdobbant a szíve. Az édesanyja jött könnyes arccal, kezében a kertjükben nyíló, lágy rózsaszín rózsát szorongatva. Apja már hat éve nem járt ki a temetőbe. A Pillanat előtti tizennyolcadik születésnapján kijött, habogott egy kis beszédet, majd zavartan, egy könnycseppet elmorzsolva tovább állt. Ha akarja, megkereshette volna, de nem volt hozzá kedve.

Az édesanyját követte a borzos hajú, fiatal kora ellenére vénnek látszó ifjú. Az ő kezében vörös rózsa volt, olyan, amilyent először kapott tőle. Elmosolyodott az emléken, az árnyak, ahogyan hosszabbá váltak, úgy változott meg a fiú arca. Fiú? Ugyan már. Férfi volt talpig.

Egyetlen gondolat erejéig eljátszott a tudattal, hogy nincs senkije, mert őt gyászolja. Aztán elszégyellte magát.

A Pillanatig volt szó hűségről. Utána nem kötelessége.

Némán helyezték el a virágokat a hófehér kövön. Egyenként megköszönte mindkettőnek, végigsimítva az arcukat.

– Mi volt ez?

– Tetszett érezni? – csodálkozott el a fiatal férfi.

Halottak napja. Ilyenkor a legvékonyabb a határ az élők és a holtak között. A férfihoz siklott, megfogta a kezét, száját az ajkára tapasztotta, így búcsúzva el tőle. Annak elkerekedett a szeme, nem értette, mi történik, érezte a jelenlétét, de nem merte felfogni.

Ezután az édesanyjához csúszott, megfogta a kezét, és csókot nyomott rá.

Amint a nap utolsó sugara is elhagyta a látóhatárt, valami történt.

Feltámadt a szél. Tudta, mit jelent ez.

Megjött Ő. Mennie kellett.

Még egyszer utoljára átölelte mindkettőjüket, és a harsona hívó szavára beállt a magas, szikár öregember mögé. Szerre járták a sírokat, hívták a holtakat, föld-börtönükből, mert eljött a Megtisztulás ideje.

Ilyenkor gyertyáról gyertyára mentek, elfújták, és megbocsájtottak mindenkinek.

Ez az éjszaka az Övék volt.