A toll végén: Tóth Margit

1945 április 14-én születtem Gidófalván. Elindulásom az iskola felé: Gidófalva, Köpec, Székelyudvarhely – ahol tanítói oklevéllel 1964-ben végeztem. Pályafutásom állomásai: Angyalos, Szotyor és Sepsiszentgyörgy. 1997-től nyugdíjas vagyok. Férjem, két lányom és négy unokám vigyázzák öregkoromat.

János bá és a vasárnapi mise

János bá igencsak kihegyezte magát ünnepi gúnyájában. Oszt Julcsa csudálkozására elment a vasárnapi misére. Útközben lelke nyugodalmára még egy jó nagyot szippantott megtömött pipájából. Ettül osztán egybe kisimultak ráncai, mint a pityókafőd boronálás után. Hétvégire az üdő es kidurálta magát. Ott a sok dolog. Belé kéne vágni a sűrűjébe. Eloltotta pipáját.

Bélépett Isten hajlékába. Amíg rázták a csengettyűt, kornyikálva cifrázták az éneket, János bát elévette rossz természete. Heába, nem tutta leszoktatni magát róla. Mióta a fődet éri lába, megkérgesedett szűve vég nélkül kesereg. Fojtogatta a búbánat, de az angyalkák olyan szelíden néztek rea, hogy búját egy legyintéssel hamar elintézte. Mélyen magába fordulva nézte a fődet. Együtt pusmogta a többiekkel a Miatyánkot: Mi Atyánk, ki vagy mennyekben, szenteltessék meg a te neved… Ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól… Erre má’ nem tudott megálljt parancsolni kaján vigyorának. Hm… bocsásd meg vétkeinket… Hamarjába keresztet vetett, és szemeit a szentély felé, az Úrhoz fordította. A mindennapi kenyerünköt add meg nekünk ma… a tekintete megakatt a tisztelendő atya pufók kezén, onnét végigsikult hájas képin. Onnét fennebb, a magosságos égig futott vóna, csak hát megakatt az oltár őrkangyala szárnyaiban. Hogy nyomatékot aggyon nem teccésinek esszekapta szemöldökit, keserűen félre húzta száját. Egykettőre meg es mondá a magáét a Mennyei Atyának: Annak üdején áldást, azt küttél eleget, abból heányunk nem vót. Körbeérték az asztalt és kerekre tágult szemmel fájinkán várták a mindennapi kenyerünköt. Csakhogy legtöbbször emlékszel-e, Atyám, elverte a jég. A baj azóta es tetőzik, mert a tavaly elvitte az árvíz, az üdőn megöli a szárasság – perlekedett magában a Fennvalóval. Szerencsére hamar visszazökkent az imádkozásba. Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké… – még elkapá az Ámen végit. Nem rossz embör Ő, most se vóna semmi baj vele, ha pipája nem zelegorkodna a zsebiben.

– Hogy seperné el hitedet a vihar – nyugtatgatta magát, no meg a pipáját, miközben nézte a plébános hájas képit. Elig várta, hogy a szenteskedésnek vége legyen. Heába, mert az eltartott még egy üdeig. Még csak most került elő a szentelő. A tömjénfüst szaga szállingózott. Bélepte az áhítat, és igencsak simogatni kezte az öreg lelkit. Onnét az oltár felé vette jószagú útját. A bűnbocsánatért könyörgő nép megmozdult. Valami isteni sugallatra elindult János bá lelke es. Mire álljt mondott vóna neki, má’ ott térgyepelt a hideg kövön.

– Nem es vóna veled bajom, Mennybéli Atyám – kezdte esment. A’ nem fér a fejembe, hogy, mióta ember tapogya a fődet sehun nincs igasság. Montam es má’ sokszor az asszonynak, te, Julis, másképpen kéne fordulj a jó Istenhez. Valamit nem-e felejtettél ki az imádságbúl? Kérjed segítségét, mert annak má’ épp üdeje lenne. Hátha meghallaná végre, odafenn a mennyben. És János bá az oltár előtt térgyepelve irgalomért esedezett a Mennyei Atyához, tévelygő esze mivoltából. Majd bűnbánó képpel jónagyra kitátotta a száját. Ezt látván kikerekedett szemivel még az üdő es megállt. A csend es meglapult, béhúzta a nyakát, megrekett a padok között. Mintha az oltárkő es megmoccant vóna alatta, mikor a tisztelendő atya párnás kezeivel bétaláltatta a szentelt ostyát, pontoson az öreg nyelve hegyire. János bá egy nyelintéssel hamar helyire küldte. – No végre! Uram bocsá’ má’, azt találám hinni, reánk gyű az este. Szomorúan megállt a perselyke előtt. Igencsak hüledezett tekintete. Megigézve nézte a pénzecskéket. – Heába na, má’ rég megtanoltam,hogy Isten országában se mennek a dógok ingyen – Tudta ő azt jól, immá vetheti a keresztet az utolsó dohányra való pénze után. –Sose vót úgy, hogy valahogy ne legyen – vigasztalta magát. – Megsegít az Isten, ha nem, megsajnál Julcsa. A minap es adott félre rakott pénzecskéiből. Nagy baj esetire ott tarcsa zsebkendőbe csavarva a surdé alatt.

Vasárnap lévén, kast kötni egyet jelent Isten káromlásával. Hála a vasárnapnak, délután a tízparancsolattal foglalatoskodott. Ettől lelkiismerete, bűntudata úgy lekonyult, hogy még Julcsa hízelgése sem tudott zöld ágra vergődni vele: – Jó’ van no. Nyugogyon má’ le kigyelmed. Helyettem es kereste a mai nap a bajt eleget. Inkább főzök egy jó székfűteát kiednek. Egy csorrintásnyi rumocskát es öntenék belé, bocsásd meg ezt a decinyi rumocskát nekem, édös jóistenem. Ennek hallatára János bá búbánata egybe kivirult, és belépisolygott egyenest az Atyaisten markába. Öreg hitvese kifútta a lámpát, s simulékonyon odakecmergett embere mellé.