A toll végén: Zubreczky Antal

Kilencéves voltam, amikor az iskola faliújságjára a tanító nénim kibiggyesztette az első versemet. Így kezdődött: „Tudjátok meg, gyerekek” – ennyit tudok ma is idézni pontosan, aztán arról szólt, hogy milyen boldogok vagyunk mi, bezzeg a tőkések idejében a munkások gyerekei nem járhattak iskolába. Szóval nagyon, nagyon rég volt. Tizenötéves koromban letettem a tollat, majd majdnem fél évszázad múlva elővettem, hogy a gyerekek és gyerekszívű felnőttek megtudják, az élet szép, ha teszünk érte, hogy szép legyen.

Vers, magamnak

Bizony hatvanhárom lettem,

Leng az éles kard felettem,

Mint a

Hinta.

Lépésem araszban mérem,

Húsom fáj, de büszke vérem,

Belül

Hevül.

Hiába néznék a Nőre,

Beteg testem lassan dőre,

Mellék

Kellék.

Botorkálva faltól falig,

Fűvel bár bevetni alig

Mertem

Kertem.

Mégis, bár majd’ odavesztem,

Csak megmásztam Everestem,

Csonkán

Bonkán.

Majd eldől, hogy versem márvány,

Vagy szél fújta néma bálvány,

Irka-

firka.

Hurroghatnak blőd váteszek,

Míg Te szeretsz, úgysem leszek,

Nulla

Hulla.

Amíg elhangzik az ámen,

Isten kezében a tán nem

Késő

véső.

Pasztell

Milyen furcsa illata van

ma e csendközeli tájnak.

Hallgat a vér, halott a hús.

A csonka fák, azok fájnak.

Nem véd a hidegtől az ég:

rongyos, megtépázott térkép.

Takarj be emlékeinkkel,

most, hogy enyém maradsz végképp.

Remény nincs, sem ütés, mely

egyensúlyomból kibillentsen.

Szerettelek a lét és

nemlét közti hazug tűzcsendben.

Véres szárnyakat hullat egy

néma pipacs-orákulum.

Jól van ez így. Ülj le mellém.

Nunc dimittis servum tuum. *

* „Most bocsátod el, Uram, szolgádat” (Luk. 2:29)