Egyperces az otthontalanságról (Édesanyámnak)

Fénymásolt, színes képet nézek. Nyári alkonyatba hajló falusi udvar, régi, lakatlannak tűnő kúria, a közelben patak folyhat valahol, talán egyszer kiöntött, a falakat nyaldosta az ár, még nem száradtak meg teljesen. Az udvar kopár, köves, a ház előtt füves ösvény húzódik, a gyatra léckerítés mögött. Határtalan csend, távol a világ zajától.

Gondolatban körbe járom az udvart, tüzetesen megvizsgálom minden szegletét. Nem tudom megmagyarázni, miért, valami szomorúság lengi be a környéket.

Ahogy ülök a lépcsőn, áttekintgetek a kerítésen, hátha látok valakit, akitől érdeklődhetnék. Kitartóan várok, de nem jön senki. Belenyugszom, csak magam vagyok.

Sejtem, hogy a ház mögött kell lennie egy fáskamrának, fészernek, ahol barkácsolhatok, talán egy-két szerszámra is rábukkanok. Ráférne a házra egy alapos tatarozás. Lendületet adnak a gondolataim. Részleteiben látom a változásokat, büszke vagyok a ház új arcára.

Hirtelen szomorúság szellője suhint meg, elszégyellem magam, a legfontosabb dologról megfeledkeztem: az otthonosságról, a lélek jelenlétéről… Nem riadok vissza, elhatározom, a belaposodott csatornaeresz javításával fogom kezdeni. Elhúzom a megsárgult függönyöket. Sorjában kinyitom az ablakokat, hogy a légáramlat kivigye a port. Kenyérmorzsákat szórok a párkányra, hátha galambok látogatnak meg.

Felállok, hideg a kőlépcső, kinézek az útra, hallom a hazatérő tehéncsorda kolompjait. Maradnék tavaszig. Hátha fészket raknak a fecskék az eresz alatt…

Józsa Attila