Én mint állandó látványosság

– El akarok menni Santiago de Compostelába. Gyalog. Amikor először hallottam róla, fogalmam sem volt, melyik féltekén van, miért tódulnak oda az emberek, mire való az egész hercehurca, amit nagy garral zarándoklásnak neveznek. Mégis úgy döntöttem, útra kelek. Ma már kidolgozott útvonalam van, kellő felszerelésem, degeszre tömött hátizsákom.

– Te most nem beszélsz komolyan! Elrúgtad már a hatvanat, beteg a szíved meg a veséd, gyenge a gyomrod. Meddig bírnál te egy ilyen gyalogutat? És végső soron kinek és mit akarsz ezzel bizonyítani?

– Neked semmit. És másnak sem. Magamnak viszont meg akarom mutatni, ki vagyok valójában, azaz az évek során kivé lettem. Tudnom kell, emberként mennyit érek, mire vagyok képes és mire nem, mit és mennyit bírok ki, hol vannak a határaim. Ha például kiéhezett kutyák vagy vadak támadnának meg, mit tennék egyedül? Ki vagyok, ha éhen-szomjan kell gyalogolnom egy autópálya szélén, és senki sem hederítene rám? Tudnék-e verset írni éjjel, a csillagos ég alatt egy búzaföld közepén? Mire gondolnék először, ha életem csak pár percen múlna, vagy egy társam élete függne a döntésemtől? Látod, erre kell nekem a zarándokút. Az a sok buszozgatás az otthonom és munkahelyem között, melyet immár évtizedek óta szinte robot módjára teszek meg minden nap, eddig még nem adott választ ezekre a kérdésekre, s valószínű, a nyugdíjas éveimtől sem várhatok ennél többet.

Végső soron nem is érdekel különösképpen az a hely, melyet Santiago de Compostelának hívnak. Azt csak úgy kitaláltam, hogy legyen célja az utamnak, pontosabban nevén nevezhető végállomása. A lényeg végig bennem lenne. Úgy is mondhatnám, én lennék az állandó látványosság, a folyamatos megfigyelni-megtanulni való, a többi csak díszletként szolgálna. Mert mit ér az életed, ha a végén még azt sem tudod ki voltál? Mit gyűjtöttél magadba s azzal hogyan sáfárkodtál? És hogy az utolsó percben merre billen ki mérleged: a jó, avagy a gonosz oldalára? Hiszen te nem az a néhány csont és oszlásnak indult húscafat vagy, amely végül lehull egy gödör mélyére, hanem a lelked, a mosolyod, a szavaid nyomán tovább élő emlék.

B. Tomos Hajnal