Feleselő történelem

A Kis-Szamos mindkét partján kergetőző szelekkel bomladozott a sovány tavasz. Tamási Áron élénk fekete szemébe húzott, nagykarimájú, drága kalapjával, mit nem akárhol, éppen Londonban a csekefalvi Cs. Szabó László szeme láttára – mint hunok Nyugaton – vett volt egy sistergő, borzas mozdony öntelt rikkantására, hogy mozduljon, ha vele akar tartani, mórestesen csak elfoglalta a helyét a gyulafehérvári vonat első osztályán. Tudta a nagy író, hogy nem hiába számolgatja majd órák hosszat a vaskerekek szabályos kattogását, mert a kettős fejedelemség korától, a törökhódoltság végéig Erdélyt nem az ők, még a régi fényére oly büszke Kolozsvárukról, hanem kilencvenöt kilométerrel odább, egy fehér mészkőben gazdag fennsíkról kormányozták.

– Az a fennsík – nézett ki mindegyre a luxus fülke függönyözött ablakán Tamási Áron, mintha azt ellenőrizné, hogy jól tudja-e, a Maros és az Ompoly összefolyásánál, kétszázharminc méter tengerszinti magasságban fekszik.

Kíváncsi volt, hogy ott valóban még minden fehér-e. Látta a hosszú keringőzés után, amint a történelmi főváros előtt a püfögő masina diadalmasan belekiáltott a rájuk váró csendbe, hogy van valami igazság a dologban, s kifogás nélkül nyugtázta:

– Bár minden nem patyolatfehér; a méltóságos gyulák csak jól választottak volt – s a mozdony hangoskodását abban a pillanatban az érkezésük világgá kürtölésének vélve köhintett is kettőt, szárazat, úriasan a fehér zsebkendőjébe, amit egy térdig érő, tavaszi kabát jobb, belső zsebéből húzott elő.

Különben felőle lehetett Gyulafehérvár a várépítő királya után valamikor Károlyfehérvár is, de hiába volt III. Károly római császár, ha az erdélyi fejedelemség ősi székhelyét a nagy magyar méltóságok egy fennsíkra alapították. Ott verte meg a törököt a nagy Hunyadi és pihen az utolsó, szabadon választott magyar király, János Zsigmond.

– Ezerhatszázháromban meg Gyulafehérvárt – mozdított egyet az idő előtt kopaszodó, elismert író a ritka kalapon. – Székely Mózes felszabadította. Lett is székely fejedelme Erdélynek – bizonygatta rátartian magában, mintha az valamiért neki is nagyon fontos volna, és amint gyalogosan, egy utazó táskával a kezében a városban szétnézett, tartott is a Szent György-kapu felé, mintha ott őt, Tamási Áront, a csodálatosan feleselő, farkaslaki pápistát, a már országosan ismert erdélyi magyar írót, aki megfordult a kereskedelmi akadémián, ott maga Sarolt fejedelemasszony édesapja, a feledhetetlen nagyvezér, Zsombor Gyula várná.

Bukdácsolhatott az ügyetlenkedő, sovány tavasz a Szent István alapította Erdélyi Egyházmegye székhelyén is, az írót nem riasztotta még a parasztlázadás emléke se; betoppan ő vacsora tájt a püspöki palotába; nem Márton Áron püspök úrhoz, hanem a székelyföldi kenyeres bajtárshoz, ha eszébe nem jut a tejes puliszka.

– Ma még péntek, holnap szombat, utána vasárnap… – csendült meg fülében furán a dal, avval – hogy biztos legyen a dolgában – előbb a Fehérvárra címzett fogadóba kukkantott be; rakott is olyan hasat, hogy még a feketén égő két szemét is nyomta.

Megtörtént hát, hogy Tamási, aki a nagyvilággal okosan feleselő Ábelével már nem a hargitai rengeteget, hanem az országot járta, péntek fejében a belüggyel kibékülve érkezett látogatóba, s hogy a gyulafehérvári püspöki palotában egy székellyel több lett, erősen talált a szó. De ott, amitől tartott, bekövetkezett: egy valódi kincstári asztal közepéről egyszer csak rájuk mosolygott a sárga bőréből menekülő puliszka egy béketűrő tejeslábassal, amiről a régészek azt tartják, hogy mint konyhakellék hungarikum: a honfoglalás után jelent meg a Kárpát-medencében: hát nem ették a honfoglaló magyarok a nyereg alatt puhított húst…

– Isten áldását – kapott az alkalmon stílusosan az író –, használjátok csak egészséggel, mert az enyém megvolt! – mondta biztatóan a háziaknak.

A püspök úr is már Csíkszentdomokosról tudta, hogy ha csinálja is az eszét,  csak puffad, nem robban a puliszka; inkább a hideg, édes tejben egészen megnyugszik, de attól mégis csak visszatromfolt:

– Áron, ha nem egyéb – szólt gyanúsítóan a jó barátra –, te ebben a helyben böjt fejében vacsorára már húst ettél!

Akkor még elég pillogtatósak voltak a villanykörték Gyulafehérváron is; várt is egy cseppet Tamási Áron, a nagy író, de nem jött senki, hogy a csávából kihúzza:

–Én igen… De csak birka volt… – nyögte ki enyhe bűnbánattal a hangjában, s pislantott rá,– mintha a fáradt villanykörtéknek segítene – egy laposat.

– Pedig barátom, a kappadókiai kapujában – jelentette ki a szent atya arra a szerencsétlen mentegetőzésre, hogy a hús csak birka volt –, a hit legyőzi a démont és a gonoszt!

Nézhetett ugyan rejtelmesen az íróra a püspök. Nem kellett neki bizonygatnia, hogy György vitéz mentette meg a királylányt a rettenetesen falánk sárkánytól, miután az már a birkákat mind felfalta, s a fiatalokra került a sor… De azt se, hogy Székelyföldön Szent György hete a legjobb vetőhét. Hát ki is húzta enyhén Tamási magát:

– Nekem – kérdezte meleg, öblös hangon, bizalmasan –, püspök-e a barátom?!

A kelletlen, puffancs puliszka túloldalán felnevetett az Erdélyi Egyházmegye püspöke, a másik Áron:

– Igen, te Áron – mondta. – El is rendezném én neked, ha Jóisten is székely volna!

Erre aztán beállt a csend. A palota ura is magának dolgozott. Jó ízűen kanalazta dús szemöldöke diktálta ütemre meleg puliszkával a nyugtató, hideg édes tejet.

***

Akkor különben abban a nagy palotában mindenki tudta, hogy Tamásin a sor. Ő a kellő pillanatban egy gyermekkori, buta játék után épen maradt mutatóujjával finoman az asztalszélét megkoppintotta:

– No csak, no! – jelentette ki a helyhez illő alázatos méltósággal –, én annyit mondok, hogy ez a bor jó bor! – s ahajt – azért is, hogy semmit el ne felejtsenek, mert különben is, amit egymás fejéhez vághattak volna, más nem nagyon volt – az előtte gyönyörűen gyöngyöző, teli poharat – miként egy feleselő történelmet – a palota testes, barokk asztala mellől Tamási Áron, az író Márton Áronra, Erdély főméltóságú püspökére köszöntötte.

S közöttük, bár megjárták magokat a még soványabb tavaszok is arrafelé, szent lett és maradt a béke.

Ambrus Lajos