VERSEK
Czegő Zoltán Sápkórból Páskándi Géza emlékére Mondja más is nem csak é...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Szivacs azonban teljesen jól érezte magát, nem volt semmire sem gondja: három napig tökrészegen tekergett egyik bodegából a másikig. Éjjel az útszéli sáncban aludt, másnap pedig újra berúgott, anélkül, hogy sejtette volna temetésének előkészületeit.
A háromnapos kaland után éhesen indult hazafelé, no meg a megértő felesége is hiányzott eláztatott életéből. Elindult, csakhogy kétsebességű (lassú és még lassúbb) lábai sötétedésig a temetőig vitték. Ott, mint aki otthon érzi magát, lefeküdt egy hantra, bár ő ezt aligha észlelte. Késő hajnalban ébredt meg, feltámadását csak a hegyek mögül felkelő Nap látta. Gyomra korogva panaszkodott, hogy már elege van a folytonos semmit(t)evésből. Másodszor is elindult otthona felé, dülöngélő léptekkel haladt a köves utcán, és reggel kilenckor már a házunk elé ért, ahol találkozott nagyapámmal, aki egyébként mindig a kapu előtt ücsörög, és várja, hogy a postás hozza a nyugdíját. Leült melléje, és elbeszélgettek, mint két meghalni készülő öregember. Miközben ők diskuráltak, a reggeli vonattal megérkeztek a távoli hozzátartozók. Talpig feketében, kisírt szemekkel, kezükben koszorúkkal közeledtek a kapuhoz. Alig pár lépésre voltak, amikor Szivacs megismerte őket.
– Há’ maguk hová mennek? – kérdezte csodálkozva.
A gyászolok lába majd földbe gyökerezett, amikor felismerték a halottnak hitt Szivacsot. Törölték könnyes szemüket, talán mégiscsak képzelődnek.
– Lelkem, fiam, te még élsz? – eszmélt fel az apja.
Mintha akkor támadt volna fel, Szivacs ruhája sáros volt, arca lesoványodott, őszes hajtincsei borzasan lógtak ki gyűrött kalapja alól.
– Fiam, te most honnan jössz? – kérdezett újra az apja, keresve a szavakat.
– Én a temetőből – felelte Szivacs.
Abban a pillanatban egy nőszemély aléltan dőlt ki a gyászolók sorából.
Néhány nap múlva a Szivacs 67. születésnapját ünnepelte, és utána még sokáig taposta az élet ösvényét.