Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Galambok a balkonon

Galambok a balkonon Hintaszék

Az erkély a tömbházlakó számára az udvar. Meleg napokon itt szeretek üldögélni, olvasgatni, napfürdőzni. Van egy összecsukható nyugágyam, mely szék vagy heverő, asztalom a kicsempézett ablakpárkány, elrejtő kerítésem pedig a kúszó muskátli, a tölcséres petúnia és a csüngő virágú fukszia. Téli, hűvös hónapokon azonban visszavedlik sivár balkonná, a virágok a pincében telelnek, nyugágyamat letakarom fóliával.

Az idei január vége soha nem tapasztalt meleget hozott, s a sziporkázó fényözön kicsalt a kertecskémbe. Erős szárnycsapkodás ijesztett rám! Egy pompázatos kék galamb röppent fel a napozóágy alól a teraszom korlátjára, onnan a szemközti tömbház tetejére. Nyomban követte a párja is. Nahát, fészket raktak, mosolyodtam el, hívogatóan néztem rájuk, ők meg rám. De nem mozdultak. Bementem hát a szobámba, s onnan leselkedtem feléjük. Rögtön visszatértek mind a ketten. Bevallom, nyáron nem örvendek nekik, mert – bár természetükhöz mérten viselkednek – összepotyogtatják a helyet. Olyankor lebegő kis függönnyel el is riasztom őket. A közelben folyik az Olt, fákkal, bokrokkal szegélyezve, ilyenkor ott van a helyük.

Most valami megértő öröm moccant bennem. Hideg, eső, szél ellen védő fészekre találtak, hadd örüljenek a melegnek.

Aztán eső eső hátán, sokáig ki sem mentem az erkélyre. De a szokatlanul enyhe március ismét kimozdított a fényre. Galambjaimra gondolva óvatosan nyitottam ki az ajtót, de rögtön elröppentek. Szoborrá merevedtem, és a tojó vissza is szállt hamarosan a korlátra. Nem mozdultam, s ő szemét rajtam tartva belebbent az ágy alá. Tojást raktak talán, villant át fejemen a felismerés, és napsugár áradt a szívembe. Visszaléptem, s az ablakon át nézegettem őket, amint buzgón, egymást váltogatva szálldostak élelemért, vízért, majd be a napozó ágyam alá.

Közben ismét hűvösre vált, eső szakadt, szél süvített, jó volt nekem a szoba melegében.

Április már igazi nyári meleggel érkezett! Ideje volt kitakarítanom az erkélyem. A hosszú hónapok porral, avarral, mindenféle szeméttel szórták be. Megfeledkezve vendégeimről nagy zajjal léptem ki a balkonra.

Huss, röppentek is a galambok a szomszéd tetőre. Majd visszajönnek, gondoltam, és hozzáfogtam a munkához. Lehántottam a nyugágyról a fóliát, leszedtem a takarót, ekkor azonban valami motoszkálást hallottam. Leguggoltam, s lám, egy gömbölyű, épp tollait bontogató madárfióka lapult ott. Amint óvatosan elmozdítottam a nyugágyat, egy másik apróságot is megpillantok, amely mozdulatlanul gunnyasztott. Jaj, tán nem él, és a kezembe vettem. Egy pillanat alatt magához tért, s menekül is bukdácsolva. Hagytam. Összesöpröm a szemetet, majd tiszta, használatra már nem alkalmas kabátkát tettem a fészkük helyére, és visszahelyeztem a fiókákat. Szemperc alatt kijöttek onnan. Tán azért, mert az addigi sötét fészküket világosság öntötte el, hát leterítettem újból az ágyat, ismét visszaraktam őket a félhomályos melegbe. Megkönnyebbültem, ezúttal ott maradtak összebújva. Nem is időztem tovább az erkélyen, hadd jöjjenek vissza a szülők is. De azok csak a szemközti tetőről nézegettek át, a pompázatos tollú hím idegesen járt fel-alá. Sokáig nem tértek vissza. Besötétedett, de még mindig nem láttam őket. Kinéztem a balkonra, de csak a fiókák gubbasztottak magukban.

Jaj, ha magukra hagyják a kicsiket, elpusztulnak!

Már a hold is magasra kúszott, amikor hirtelen szárnycsattogást hallottam az erkélyen. A galambok visszatértek! Súlyos kő gördült le a szívemről.

Kádár Sára Hajnalka

Fotó: Toró Attila

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás