Játékok

A kis unoka lerámolta a könyveket a legalsó polcról, és már mászna is fel rá. De a mama észreveszi, hamar valamit kieszel, és mondja is örvendezve: Tudok jobb játékot!
– Hurrá! Játszunk?
– Persze! – feleli a nagyi. – A mosatlan várhat!
– Hurrá, hurrá! – ugrabugrál örömében. – És mit?
– Főzünk, de nem igaziból, játékból, érdekeset. Olyan ennivalót készíthetünk, ami valamilyen kapcsolatban van a téllel.
Nagy csodálkozás Péter részéről. A terv pontosításra szorul. Mami tovább magyaráz.
– Például nem baj, ha félig mese, félig való a kitalált ennivaló, na, segítek, mondd csak, minek is örülnek a gyerekek télen?
– Hát a hónak!
– Kóstoltad?
– Ühüm – hümmögi.
Mami ráncolja a szemöldökét.
– Na, azért… – bólogat elismerően a nagyi, aztán kitalálja az első fogást. – Hóleves, a második fogás: jégcsap kirántva. Most te jössz, találj ki valamit!
– Jó, jó játék! Szánkó orra leves, hógolyógombóc. Jó?
– Nahát, te kis okos, nagyon jó, ötletes.
És minden új fogás mellé jár egy dicséret, egy mosoly, az idő jól telik. Csak úgy születnek a finom, mesés falatok. De aztán mire megunnák, változtatnak.
– Miért szereted a telet? Meséld el!
– Mert lehet szánkózni, hógolyózni! – és már huncutul hógolyózza is mamit, a kis markában összegyúrja a semmit, céloz, eltalálja, aztán nevetgélve hemperegnek a hóban, akarom mondani a szőnyegen, mert mama most úgy tesz, mintha elesett volna, felcihelődik öregesen, Péter segíti, leporolja a hótól.
– Emlékszel, amikor gyönyörködtünk a hópelyhek táncában?
– Persze! De én is tudok táncolni! – azzal rohanás be a szobába, a kazettás magnóból már szól is zene, mami is ropná, de megvárja, amíg az apróság erre is ráun, aztán kitalálós és rímes játékkal szórakoznak, de a télnél lecövekelnek a nyári kánikulában.
– Na, mi rímel rá? Például: hó.
– Jó! Jó játék, jó játék!
– Ez most a hóra rímel?
– Persze, te butus mamus…
– Nagyszerű! – jönnek a szavak sorba, az unoka alig veszi észre a nagy fejtörésben, hogy már nem játékból főznek, sorolja a párokat.
– Álom – párom. Az én párom, tudod-e ki, mama?
– Nem, kincsem? Elárulod?
– De csak neked – súgja a kicsi. – Ő lesz a feleségem, Zsófi. De ne mondd el senkinek!
– Szép? Milyen színű a szeme?
– Nem tudom. De együtt játszik velem mindig, mert én vagyok a párja!
Csacsog a szépségről, Zsófiról, és alig-alig kap észbe, hogy a mami már elpártolt a játéktól, mert már az ő kezében is kés van, ha már a maminak szabad…
– Kés, villa…
–… olló, gyermek kezébe való – vágja a mamája szavába kuncogva, és dúdolgat.
– Ne olyan vastagon hámozd, kincsem!
– Jaj, de jó! Tudok hámozni!
– Péter hímez-hámoz – válaszol mosolyogva mami.
– Nem hímezek, csak hámozok – feleli kicsit megsértődve.
Mamácska barackot nyom a fejére, olyan hangsúllyal mondja, ami már nem játék.
– Mama most főz.
– Péter néz.
– Mit?
– Tévét, jó? Nézhet?
– Persze, mókuskám!
– Mindenki az ő játékával – okoskodik Péterke.
– Majd mindjárt hozom neked a kávét, Mami, teszek bele csepp tejcsit, ahogy szereted.
Mama bólogat, nem tud szólani a meghatottságtól.
Az unoka már repül is tévét nézni, és a mami tudja, mindjárt hozza a világ legfinomabb kávéját.

Para Olga