Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Lizát és a Bözsit nem adom!

Ott állt a hegyen, fürkésző barna szemeivel a tájat kémlelte. A templomtoronyból oda hallatszott a déli harangszó. Napbarnított arcán a fáradtság verejtéke gyöngyözött végig, aztán hirtelen mozdulattal a kasza után nyúlt, és úgy vetette fel a vállára, mint valami kis batyut. Szeme még egyszer végigsiklott a tájon, és araszos léptekkel a falu felé vette az irányt. Az ösvény meredek és kavicsos volt. Úgy kanyargózott le a hegyről, mint valami óriáskígyó, ami körbe fonja a hegyet, tudtára adva mindenkinek, hogy az az övé. Lába meg-megbicsaklott, mikor óvatlanul rá lepett egy-egy kőre, ami a lába alá került.

Mély csend ült a falun, nyomasztóan hatott az ember szívére ebben a fullasztó melegben. Otthon, az udvaron senkit nem talált, hátra ment egészen a csűrig, és a csűrkapu háta mögötti szegre gondosan felakasztotta a kaszát, s kicsivel lennebb a tarisznyát.

Kis idő kellett, amíg szeme megszokta a konyha félhomályát. Alig látott valamit, halvány foltokat, csak az asszony szipogását hallotta. Az asztalnál ült, sírdogált.

– Hát, neked meg mi bajod? – mordult rá a bajsza alól.

– Ismét itt jártak… – tört ki hangos zokogásban az asszony.

– Az Isten verje meg! – futott ki a férfi száján, keze ökölbe szorult. – Bántottak?

Az asszony, mintha nem is hallotta volna, felállt és az almáriumból egy papírost vett elő. Az ura felé nyújtotta. Olvasni kezdte, nyakán vastagon kiült az ütőér. Miután jó alaposan átböngészte, lassan az asztalra tette, de nem szólt. A csendet az asszony törte meg.

– A gyermek is itthon volt. Szembe állt velük.

– A gyermek?! – a férfi arca megenyhült, majd kacagásba tört ki. – Hát aztán mit mondott az a hat esztendős kölyök?

– Odaállt eléjük, s azt mondta: én a Lizát s a Bözsit nem adom! Azok az én lovaim! S ha valami kell, hát menjenek, vegyenek, s ne máson élősködjenek! Az apja most nincs itthon, így most ő az úr a háznál, s ő biza a kapun nem ad ki senkinek, még egy szeget sem!

A férfi büszke tekintettel nézett maga elé.

– Péntekig mindent be kell szolgáltatni, azt írják…

– Olvastam – mondta elcsukló hangon a feleség.

Aznap alig szóltak egymáshoz, de éreztek, tudták, hogy mikor mit gondol a másik. Másnap reggel az ember tiszta ruhát vett magára és az ünneplő kalapját tette a fejére. Senki nem kérdezte hova megy, vagy miért megy. Bíztak benne.

Delet ütött az óra, amire hazaért. Átöltözött, villáját a vállára vette, s mint aki jól végezte a dolgát, kiment a mezőre.

Másnap reggel egy teherszállító katonaautó állott meg a kapu előtt. Az ember keveset beszélt a katonákkal, majd a két lovat felvezették a kocsira. Mikor a házba beért, az asszony rémülten és kérdőn nézett rá. – Ott áll a papíron, fehéren feketén, hogy a két lovat is be kell szolgáltatni a kollektívnek!

Az ember erős, munkához szokott kezével magához vonta.

– Egyet se búsulj! Írjanak, amit akarnak. Mindent elvettek ezek a gazemberek, de a lovakat nem bírtam oda adni. Belehaltam volna, ha látom, ahogy tönkre mennek ezeknek a kezük alatt. Ezeknek soha nem volt semmijük, s most urak lettek. Nem is tudják, hogyan bánjanak velük. Hát az én lovaimat nem hajszolják halálra! Azt nem engedem! Itt legalább jó dolguk lesz!

– Jó pénzért adtad a katonaságnak? – kérdezte az asszony.

– Pénzt adtak, de nem eleget. Ezt a két lovat nem lehet pénzben mérni! – mondta. Idegenen és furcsán hangzottak ezek a szavak egy lókupec szájából.

Szép Annamária

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás