Menyegző

Áldja meg az Isten! – mondta hangosan, majd megemelte poharát. A nagy melegben igazán jólesett a fehérbor. Úgy szállott a por, az embernek a szája már a látványtól kiszikkadt. Minden irányban csak por és por, itt-ott egy-egy lovas szekér. Odébb volt pár fa ugyan, de annak árnyéka most drága volt, ott a nagygazdák ültek, nem engedték azt senki másnak.

Ennek mindig így a rendje. Kinek már legalább két lova van, az mán jobb helyet is kapott, de a szegényember, ki csak eladni jött, neki jó kellett legyen az árok partja is, ha le akart ülni kicsit pihenni. Ez a borkereskedő is most jött ide először, valahonnét a Küküllő mentéről való, de a bora, az jó. Pedig talán már évszázada, hogy először rendezték a vásárt a faluban. Nagy, színházi jelenése ez a valódi életnek, itt sem hazudtolja meg magát az ördög, ide a szegény azért jön, hogy eladja, amije van még a lelkin kívül, a gazdag pedig mindég felvásárolja, olykor lelkestül. Na, nem épp a szegény emberre értjük mi ezt, hanem a marhájára, kecskéjére, mert nem a pokol még ez, de hasonló. Nagy meleg van, nem is nagyon hangosak az emberek. Néha egy-két marha elbődül, de elunja az is, mert vizet hoznak neki a kútból, oszt elhallgat. Nagy mesterség itt az alkudozás. Fogszívásra és szemre megy. A beszédből kevés hallik. A marhát dicsérni lehet ugyan, de senki nem hiszi azt el. Oszt pedig szidni is lehetne az árut, de akkor meg a méreg s az áldomás fog elveszni a fintor miatt.

János bá tehenét épp így nézték meg elég sokan az előbb, és nagyon csodálkozó fejmozdulatokkal nyugtázták az árát. János bá minden tekintetet megfigyelt, arra gondolt, talán az a barna kucsmás, na, az becsülte meg talán legjobban a Virágot. A nem szítta sem a fogát, se nem vakarózott annyit, mint a többi. Meg is szólalt, hogy „úgy nyócvan.” Komoly vevőnek látszott, nem is gondolt tovább egyik felé sem, szemeivel követte azt az embert, nehogy túlköltekezzék, mert akkor oda az ő szerencséje. Szegény, Virág! Otthon maradt még egy tehén, az okosabb talán, mint ez, de hát élni is kell. Nézte újra, és újra egyre jobban azt az embert. Ejsze ennél az atyafinál nem is lesz olyan rossz dolga ennek a tehénnek.

Amikor elhozta otthonról, kicsit bántotta a gondolat, hogy nélküle fog hazamenni, de a havas sem fog káposztát termelni, míg az Isten nem lapítja azt mezővé. Ez a világ sora. Van, nincs. Volt. Lesz. Odahajolt az állathoz, megveregette a nyakát, majd odament a borárushoz, s kért még egy csuporral. Jólesően itta meg, szemeivel csak úgy hunyorgott. Majd gondolt egyet, elkötötte a tehenet, odavitte a kúthoz és jól megitatta. „Ha én iszom, te is igyál. Egyszer még velem.” János bá azon morfondírozott, ez a tehén tudja, mi a rend. Békés jószág. Csak jó gazdát érdemelhet. Gondolta, ő most bizony bevet egy kis cselt, és megszerzi a jó gazdát. Fogta a kötelet, és elindult kifelé a vásárról. Azon tűnődött, milyen jó lenne most egész hazáig menni. Így. Virággal együtt. Kikerült egy szekeret, kikerülte a malacos oldalt is. Egyszer csak megszólalt mögötte az az ember.

– Hé, bácsi, huva siet? Ejsze, Csíkba még dél sincs! – s mosolygott egyet a bajsza alatt.

János bá megállott, és arra gondolt, ma az Isten vele van és a tehénnel is.

– Én nem sietök, csak ez a tehén menne mán haza, látott mán elég komédiát mára – válaszolta nagy komolyan, és megvakarta az állat feje tetejét.

– Há, és nem adná el néköm? Mondtam vút, lenne ezé úgy nyócvan pénzem talán.

Az öreg ránézett a tehénre: No, Virág. Eljött a menyegződ napja, ejsze. Az állat hátravetette fejét kicsit jobbról, talán mert kíváncsi volt a kérőjére, de az is lehet, hogy csak a legyet akarta elhajtani az oldaláról. Egyet legyintett a fülével, majd rábámult gazdájára. János bá erre kicsit Jancsinak érezte magát, vagy talán csak Jankónak, úgy elszorult a szíve. Erre megszólalt a kucsmás:

– Ne féjjen, bácsi, ezt magamnak veszöm. Ennek jó dóga lesz, jó fejősnek láccik. A fiamnak viszem, s nála es marad. Ne féljen, nem iszik az, nem fogja megverni.

János bá szemében imádság volt sejthető. Átadta a kötelet az embernek, és azt mondta:

– Jól van! Én es a fiamnak viszem az árát. Tudja, nősül. Tehenük mán van egy, de a lakodalom sok pénz. És még a házon is lenne javítani való.

Leszámolták a pénzt. Az öreg elindult hazafelé. A kucsmás elvitte Virágot. Egyet megint fordult a világ kereke, és estére már nemcsak a nap nyugodott le egy kicsit, hanem a lelkek mélyén a bánat is. Másnap újra felkelt a nap, és a lelkekbe bánat helyett vigadalom jött vendégül. Mert ilyen az emberi sors.

Szente Cs. János