Mese a tavasz hírnökeiről

Hunyor téli álmából ébredezett. Pislogott, hunyorított. Gyökerében mocorgást érzett, nemsoká csírába szökkent. Nőtt-növekedett, majd egyszer csak kidugta fejecskéjét a hó alól. Körülnézett a fehér mindenségben. Színes virága ott díszelgett a hó felett. Körülötte imitt-amott megjelent a fehér, sárga, lila és az illatos piros hunyor is.

– Mindenkinek jó reggelt! – köszöntötte virágos kedvében téltemető társait. – Épp időben érkeztem, gyertek velem, temessük el a telet. Hunyorék elindultak telet űzni. Amerre járta és virágoztak, a hófoltok egyre fogytak.

Ahogy mentek, mendegéltek, az öreg tölgyfa tisztásához értek.

– Kedveseim, nézzétek, a keltikék kikeltek!

Társaival ott virított a törékeny keltike. Boldogan mutogatta magát a havas világnak

– Merre, merre hunyor? Ennyire sietős az utatok? – kérdezte.

– Igen! – pillogtatott elbűvölően hunyor.

– Telet temetünk. Hiába szórja havát február, a tél a vége felé jár. Gyere, te is tartsál velünk!

– Jó, nem bánom, én is megyek veletek, temessük el együtt a telet.

Keltike, hunyorék a tél nyomában jártak. Virultak, mendegéltek, mígnem egy szép tisztáshoz értek. Szembe találták magukat a reménység jelképével, a májvirággal. Ott ékeskedett a hó felett, ritkán élénk rózsaszínű, inkább fehér szirmaival. Tőle nem messze zöldellt a tőzike. Közelében a kék színű csillagvirág ragyogott a nyirkos avaron. – Hová, hová, májvirág? – bájolgott a tőzike.

– Meguntam a sötét telet. Hirdetem a reménységet. Ébred az alvó világ. Fújdogál a szellőcske. Benne van a levegőben a természet friss lehelete.

– Jó, nem bánom, én is megyek veletek, hadd temessük el a telet! – pajkoskodott tőzike.

Mielőtt útnak indult, szanaszét szórta lila virágait. A csillagvirág kékes ragyogása olyan szép volt, akárcsak a tiszta égbolt. Nyíltak, és mentek tovább telet temetni, útközben néha azért megálltak egy kicsit illatozni. Egyre fogytak a hófoltok, és terebélyesedtek a tarka virágfoltok.

– Nemsokára farsang vége, áll a bál. Keressük fel szellőrózsát! – bontogatta kelyheit a tavaszi hérics.

A virágok postázták az üzenetet, pettyegetett lizinke a ciklámennek, ciklámen a nefelejcsnek, nefelejcs a tüdőfűnek, tüdőfű a fürtös gyöngyikének, gyöngyike a kikericsnek, kikerics a fehér színű gyöngyvirágnak. Szép sorjában, ahogy virágoztak, nőtt a sor, növekedett.

Ahogy mentek-mendegéltek, egy hófoltos völgybe értek. A hófoltok között szellőrózsa libegett. Miközben lengedezett, meglátta a kikericset.

– Szép vagyok, szebb mindahánynál, de a kikerics szebb nálamnál – szél szárnyába kapaszkodva hajladozott a szellőrózsa. – Micsoda virágparádé! Ugyan biza, kik vagytok, és merre jártok?

– Mi vagyunk a téltemető virágok. A tél nyomában járunk. Éppen hozzád indultunk.

– Várjatok, álljatok meg egy szóra! Én is beállok a sorba! Menjünk együtt mulatozni a farsangi bálba.

A virágsor nőtt-növekedett. Február egyre kurtább lett.

– Kár-kár, február, hol a nyár? – károgta a holló. Ezt felkapta és szajkózta az aranymálinkó. Egy-egy bogár is felröppent, a magasban, prédát lesve körözött a kánya, meg az ülü. A téltemető kis virágok nyiladoztak, erdő mélyén, fák tövében csupa fehéret láttak.

– Menjünk gyorsan, győződjünk meg, miféle ez a hóvilág?

– Mi vagyunk a bólogató, kikeleti hóvirág! Kinyílottunk mind egy szálig. Rajta hát, temessük el februárt!

Ébredezett erdő-mező alvó világa. Mókus ugrált foltocskákra. Mackó kijött barlangjából ásítozva. Beindult a zsongás-bongás, nedvkeringés-pezsgés cserjékben és fákban. Folydogált a hólé lefelé a sáncba. Előbújt a napocska hófelhői mögül. Gőzölt a föld a nap melegétől. A sarjadó zöld gyepet virágtenger öntötte el. Kényes kisasszonyként sétálgatott köztük a lila ibolya. Patak partján rigófütty szólt, kereplő, tilinkó. Ropta táncát örömében a kakasmandikó. Vele együtt bokázott a gólyahír s a pitypang. Keringőzött a tavasz a virágillatban.

Tóth Margit