Nénike vásárol

Ott toporog az üzletben. Vásárol.

„Minden van, hála istennek! Jaj, vajon mit felejtettem el?” Óvatosan pislant listájára. A legfontosabb hiányzik: a kenyér. Visszamegy teljesen, szinte a bejáratig. Kifullad a tele kosárral, nehogy elfelejtse elmondani, hogy a hűségkártyáját elvesztette, lehetne-e, hogy újat kapjon.

Páran lézengenek, ő is ráérősen nézelődik, eszébe jut, milyen volt, amikor már só és ecet sem volt a falusi üzletükben. Ahhoz képest most ez a mennyország, tisztaság, rend, csillogó minden a nemrég megnyílt áruházban.

Visszaér a pulthoz, leteszi a kosarat, kipakolja felét az árunak, a kasszásnőhöz fordul, restelkedve elrebegi, nincs meg a kártyája, újat szeretne.

– Természetesen – és már nyomja is a kezébe a kasszás, hogy mit kell kitöltenie. Mint egy automata, átrakja az árut a kasszagép túloldalára, és már kéri is a pénzt. A néni feleszmél, mosolyogni próbál, de még van áru a kosárban, gyorsan kiszedi és felrakja, mert látja és érzi, hogy ideges a műkörmös szőkeség.

– Úgy látszik, maga szerelmes – mondja élcelődve, majd az épp odaérő, következő vásárlóhoz intézi a mondandóját, mintha a néni nem hallaná, hogy kissé szórakozott, és már ketten nevetgélnek rajta.

– Bár az lennék, drága, mert az örömteli állapot… Maga ezt nem érti – fut ki a száján, aztán mégis int neki, hajoljon közelebb, és súgja. – Tudja, lelkem, kimutatták, öregkori agysorvadás – s leizzadva a szégyentől, erőlködve pakolja el az árut, de a keze is görcsben már, alig tud fogni a ballal. Türelmetlenül toporog a szőkeség, egyáltalán nem jut el az agyáig, amit a nénitől hallott, talán nem is érdekeli.

A néni a csomagolóasztalhoz csoszog, remegő kézzel tölti ki a kapott szelvényt, és azon mosolyog magában, hogy bezzeg milyen gyorsan beugrott az a régi szólás, hogy Jön még kutyára dér.

Para Olga