Nincs megállás

Fel-alá araszol. Egy, kettő, három – számol, s a tizediknél megfordul. Egy, kettő, három… kilenc, tíz. Számol a betonfalak között, így megy napestig. Bezártság? Hangulat? Pánik? Önfegyelem? Lárifári, ki hogy van vele, nem tudom, nem tudhatom. Ahány ember, annyi lélek.

Nagyot mondások, lélekhajkurászó szavak dobálózása nem tisztem, bölcsnek sem tartom magamat. Az adott pillanatok történései határozzák meg, a forgatókönyvet nem te írod. És mi van akkor, ha senki, semmi külső tényező nem kényszerít rá, önmagad választod. Befelé fordulsz, és éled magad világát. Hogy is van ez?
Nincs megállás! Bolyong az elme hitelét vesztve, elkártyázta az éjjeli menetben. Lélek viháncol kendőzetlenül, szemüregben üveges szemgolyók, szürke hályog falazza szemérmetlenségét a hámfából kirúgott léleknek. Mint kenetlen kerék, nyikorog a gerinc, csorbul a becsület. Lanyhul az akarat, s az értelem elbújt az este leple alatt. Csapás csapást mér, csak este ne jönne, késlekedne. A csend, az a síri, óh, csendes éj, ölni tudna éjfélig. Megszólal a gong, felmegy a függöny, s úgy éjfél után kezdődik a nyitány, a játék az őrültek színpadán. Lidércek lejtik kietlen, holt vidéken táncaik. Nyugtalan vágylázában vadászatra indul a kóborló lélek. Drámai duettek, vad orgiák, úgy hajnaltájon megbújnak párnájuk alá.

Nincs megállás! Gyere, gyere, suttog a Hold, besüt az ablakon, igéz kacéron. Félálomban az elme, látomás és valóság egyvelege, kilép az ablakon, indul a holdkóros. Holdleány szőtte hálójába esik. Holdudvar oltáránál frigyük megköttetik. Csak este ne lenne, csak késlekedne. Setét világ, szellemvilág, holt vidék, sokan lakják, csak élet nincs benne. Urá lesz rajtad, környékez a félelem. Csak megvirradna, csak reggel jönne.

Nincs megállás! Megfáradt lépés, számolja napestig, fel-alá araszol, egy, kettő, három… kilenc, tíz, csak azért is! Éj és nappal váltakozik! Újra egy nap, újra holnap, vigyázz magadra, vigyázz másokra is, ki kell bírni, ha fene fenét eszik is.

Tóth Margit